Hatalmat csak annyit,
Hogy az ágyunk felét megérjük,
És annyi békét
Sorsunk szeszélyes sodra alatt,
Hogy kék égen a szürke keret
Oldjon telet,
Kössön nyarat.
(1971)
Szél szárnyán,
Nap szemefénye
Villanásában
Hozzám ér a pillanat,
Az elkapott, meleg
Tekintet mosolya.
Hová tart az idő,
Kire hallgat
Leplezetlen
Öröme ennek a nyárnak?
Pontosan a megidézett
Szellemi közösség
Mély ecsetkezelése
Égeti bőröd.
Az élet megfogalmazott,
Kimondott szavait hallja,
A képzelet számára hasznos
Zárt, racionális
Rendjét a térnek,
Mely csöndjét rakja köréd
Áhítattal.
(1972?)
Vonz téged is
Lehelet könnyű árka,
A testedet,
Fényedet,
A nyarat.
Az álmodik,
Sápadt reggel csodálja,
Fény életed.
Szétfoszlik,
Hó marad.
(1971?)
Hogyha szellő szállna délről,
Hullámrojtos tó vizéről,
Hamvas bőrét simogassa,
Rokolyáját riogassa...
Amikor keletről támad,
Tűnjön szívéből a bánat,
Ég derüljön, Nap ragyogjon,
Sziklahegyből víz fakadjon...
Ha pedig nyugatról kélne,
Csillag mártozzon szemébe,
Szellő combját simogassa,
Erdő-haját lobogtassa...
Csak ha észak szele rebben,
Fagyjon úgy csak könny a szemben,
Szüljön ködöt völgyek alja,
Éhes fagy hogy föl ne falja.
(1971?)
Szegény anyám ilyennek szülhetett,
Ilyennek siratott a tenyerében...
A nagy folyón áthajolni nem lehet,
Mondja az ének.
Gólyák, kenyerek, aranyak
És vasóriások könyörögtek,
Hogy karcsú kék bokámról felszáradjon a harmat...
Te idegen, miért jössz utánam,
Mondom, amikor fekete láva folyik szőke hajamból.
Siratom én is tenyeremben
A simogatást, a vágyat,
Mértékünk kifeszíti a húrt ölemen,
Sár és víz lemossa rólam a ráncokat,
Hogy elhigyjek valamit a halálból.
(1968)
Karjala sápadt, szőke vénuszának
Egy vén bolond kereste kegyeit,
És Karjala imádta a leányt,
És én voltam a vén bolond barátja...
Most kék szemét a göndör tenger mossa
Karjala sápadt, szőke vénuszának...
(1968)
Hiszem hogy újra megtalálom
Őszülő fák alatt megejtem
Az első világrahozásom
Rokkant város
Szép szentbeszédek
Estem zuhantam
S újra élek
Saját magam kifosztva
Társtlan
Benne búgok az orgonákban
Akadtak asszonyok fehérek
Lányok karcsúak
Csípőteltek
De ők nem nekem énekeltek
Jár-e nekem valahol várás
Termő felemre rátalálás
Vár-e este ahogy én várom
Egy másik vágy
Egy másik álom
A kongatás
Ha túlrekesztett
Utcákon hordozok keresztet
Fehér gyertyából kerítésnek
Szedek tollat
Rongyot a télnek
Már ősz szivárog
Rámtalálnak
Újra az érzések sereggel
Emlékeimben veled járok
Veled ölelkezek
És reggel
Összemérlek a végtelennel.
(1973)
Lobogó hajadban marad el a tájék
Ajándékait osztva:
Házait, amit a fénytörés
Személyesen hozott el a szemig.
Beleheljük a teret az éggel együtt,
A porral, amit remegve
Osztott a föld gyomra ránk...
Fokról fokra bomlik le az öröm,
Bont, eléget a közeg, amely az életet adja.
Ringat a rándulat bocsánatával
A hullás,
Ahogy idegeink mögött reszket.
(1972?)
Szójabab, árva szójabab,
Nem fáj a nyár, ha vére loccsan,
És most, hogy elárvult hajad
Elring a sárgás-zöld Marosban,
Újra nyaldos a perc ecsetje,
Hogy szépre, bánatosra mosson,
Szemed hogy szomorúra fesse.
(1968)
Izzó kohónk mögött
Rétünk az árva
Elfáradt tagjainkba költözött
Égő szemem fű-öledet csodálja
Vérlüktetésű dombjaid között
Lehajló pillák
Füzek szárnya lebben
Harmattá hűsül
A könny a szemedben
(1968?)
A nagy esőzések lemosták a virágport
Az útszegélyek oldalairól...
Tutaj úszik lassan a kezed fején,
Asszonyok kiterítették fehéredni a kendervásznat a napra
Szemedben.
Mélyülő lélegzetünk átlép a rét bogáncsosán,
Hozzuk a vizet dézsában,
Loccsan ha lépünk.
A füvön s a mogyoróbokrokon innen
Bőröd rejtett zugokban énekli tested hűvösségét.
Testünkön sárga bilincsek:
Foltokban hull ránk a napfény.
(1969?)
Pitypalatty, pitypalatty
Fűről kőről égről bomlik
Napja vagy Holdja vagy
Napjainkra este omlik
El ne hagyj el ne hagyj
Engem virágok szeretnek
Testeden testemen
Fények lovai legelnek
Megpihen megpihen
Egen röpte a szemednek
Szeretem szereted
Házunk előtt sorba állnak
A nyarak a telek
Esők fagyok fények árnyak
Pitypalatty pitypalatty
Odakinn idebenn
Elveszítlek s megtalállak
(1970)
A fákat sárga sátán ülte meg,
De én a levelek között még megtalállak...
Emlékszel?
Akkor is ősz volt és a csodálat
Kibontotta ujjongó szárnyait.
Őriztem a magányom
Egyedül,
Csak fák buja, kócos sárga tánca körül...
Nagyon örült neked a másik,
Az igazi valóm,
S a tested tejszagú melegével
Betöltötte szeptemberem.
A fákat sápadt sátán ülte meg,
S együtt vágtunk tömérdek év telének.
(1970?)
Lilaszirmú kikericsben
Felejtettem minden kincsem,
Aprófára,
Vacsorára
Jut a harmat,
Jut a pára.
Hol mezitláb, hol batáron
Véled ezt az utat járom,
Mikor szegény,
Mikor gazdag,
Mikor roskadó az asztag,
Hogyha erény,
Hogyha vétség,
A gazdagság,
A szegénység.
Lilaszirmú kikericsben
Leltelek meg karcsú kincsem,
Föld sójában,
Ég vizében,
Fürödtünk már szenvedésben,
Hóhullásban, ölelésben.
(1971?)
Perceink
A város felől,
Perceinkben
Kicsi ringás.
Tudjuk jól,
A fáradt bizsergés szemünk mögött
El is ülhet.
Fájunk a szűken két személyre szabott térnek,
Összeroppant.
Keressük a nyarat,
vízen,
Víz alatt...
Egy nap,
Reggeltől estig
Csak egy.
(1972)
Mentünk a nyárban,
Hajdonfőt,
Repülő árnyak alatt,
Mentünk a pillanatban,
Amely feledett körülöttünk
Teret, időt,
Amely terített mosolygó földeket körénk,
Mely a viharban
Hullt velünk, hullt a pokolba.
Ide is elvetődött
A tudathasadás sorkatonája
A szoborral,
Tekintetével a fejünk fölött,
Meghordja körülöttünk
Táncoltatja mint a ritmusra forgó
Keresztelők seregét az ének,
Mint a gyászmenet a halottat
A temetőkert kapuja előtt.
(1972)
Eszembe jutott a ház, a torony,
Eszembe jutott az év ami múlik,
Az ajkad sarkában settenkedő mosoly...
*****
Minden este megteremt a vacsoracsillag,
Kevés sugár keres heget a homlokomon.
****
Forró sóhajból fogott ecsettel
Festették ágyunk fölébe a szobát.
****
Ugyanaz a törvény a szabadesés,
Mint amely forró öled kitárja.
(1972)
Én, aki a meszet oltom,
Én, aki a tüzet oltom,
Elviszem napomat másnak,
Valahová virradásnak.
Hozzál tejet, magam várlak,
Pincéjét az éjszakának
Színültig töltjük sötéttel,
Borulással, holdszegéllyel.
Lassuló lovam futása
És a szívem dobbanása,
Mire utolér a reggel
Körülállnak nagy sereggel
Rókák, őzek, farkasok,
Reám szállnak a sasok.
(1972?)
Minden mozdulatodban ott van a lejtés,
Van is és nincs is testeden fohász,
Istenem, istenem, völgyeken, hegyeken
Énekelj, énekelj, dudorássz, dudorássz.
Miért, hiszen nem értem tört a lándzsa,
Testem szobor, karom kolomp feletted,
Mert nem hordoztam soha a kereszted.
Könyörülnék, de nincsen csöppnyi békém,
Csontokkal nyöszörögve simogatlak,
Nem combom és nem mellem ég alattad,
Csak a pokol, mely halálunkat féli.
Istenem, istenem,
Élj velem, halj velem.
(1969?)
Kicsi kis köpcös faházaid szegények,
És út közöttük, amely a holdba mászik...
Ezek a pirosak mind virágok,
Még a rongyok is kiakasztva, sorban...
A nap, amely a földig ér
Valahol fönn a hegyekben
Ide is elsüt,
Amikor a láp virágzik
És rejti magát a fény elöl a páfrány.
Épp ahogy a harmat éri a füvet,
A lábad ahogy a harmatot éri,
A tánc éppen hogy éri testedet,
A bőröd a barna simogatást.
Mint a bőséges gyermekáldás
Szerényen húzódik meg a völgyben a búza,
S ezzel a tömör zöld nekirugaszkodással
Éri el nyáron a termést.
(1971?)