ÉGÖBLE
Tartalomjegyzék
Udu örök homloka ráncos
Udu örök homloka ráncos
És zöld szakálla lefolyik lába tövéhez.
Az ég öble homályos ködnyájakat terel
És Udu vacog és Udu sír belőlük ha fáznak.
Kékszirmú lebegés sóhajos meghalásuk,
Mint amikor karcsú leánytest
Ölét megnyitja a szerelemnek...
Valami belső, mély levést takar ez a halál,
Udu örök, ifj ú és agg halála.
(1967)
A fekete papucsok nem ketyegnek
A fekete papucsok nem ketyegnek,
Csak elviszik valahová az időt...
Ha szerencsénk van, a lábainkat is elviszik magukkal.
A tegnap ebédkor lerágott csontokat
Még nyalogatják a kutyák ma is,
De mi a vízcsobogásnál szeretünk heverni...
(1967)
Ágaskodó hegyek egek vizeit szopják
Ágaskodó hegyek egek vizeit szopják,
Csak az ősök könnyei hullanak,
És súlyos kőkoporsók meszes csontokat majszolnak ajkaikban.
Próféta földet hozott tenyerében.
Vonagló szájjal vicsorgott a göröngyre az éhség:
Senki más csak a föld őre legyél,
Mert semmiből senki bőséget nem fakaszthat.
Ha elbuksz keselyűk osztozkodnak tetemeden.
(1967)
A falak, amelyeket magunkban építettünk
A falak, amelyeket magunkban építettünk
Nagyon magasak.
Mögöttük, talán, a sárga mezőkön
A búza süvegét lehúzza a bőség,
És vörös paripák legelik le
A csillagokról a dért.
(1968)
Reánk maradt
Reánk maradt
A fekete kanca vigyora
Szemei kifolytak a könnyeivel
Vörös üregeik az ég fölöttünk
(1967)
Kasza előtt
Kasza előtt,
Sarló előtt
Mindnyájan a földig hajlunk,
Csak megérjük.
Pikkelyünkön harmat csillan
Naptól kagylópénzen vettük,
Kasza előtt,
Sarló előtt
Mind meghajlunk,
Mind megrengünk.
(1967)
Rend van
Rend van,
Lehulltak semmiségek,
Nincs már sem ének,
Sem kacagás...
A források jeges ostora alatt lehajlunk,
Házak kéménye lehel rá az égre,
Felhőbe bugyolált ükanyóka
Fogatlan szájával köpi a szöszt,
És fonja, fonja a mesét
A fekete csóka begyéről.
(1967)
Képek a kanyarban...
Képek a kanyarban s a kanyaron innen...
Lila lángokban elenyészik a rizsföld,
A bábok tánca az ördög tánca,
Pléhlábukon a sarkantyú pendül,
És fakó ökrök álmosan bólogatnak
A vérvörösre festett erdők
Töviskerítése baloldaláról...
És mindent színes vonatok visznek,
De csak módjával, hogy nekünk is maradjon.
A fekete csík mérges vörösbe játszik,
A háttér vár, hintával, körhintával és Holddal.
(1969)
A dülöngő kerítést...
A dülöngő kerítést megtámasztja a csönd:
Elválasztja a kacagást a haláltól.
A libikóka hiába csapkod szárnyaival,
Nem tud a darvak nyomában
Berepülni a Nap tenyerébe...
Kenyeret rejtett a barázdába a béke...
Kellemes ősz van, kikericcsel.
Azt hiszed idenyúlik a kerítés ablakodig?
(1967 okt.15.)
Nézd a fákat
Nézd a fákat:
Fénylő gyökereikkel,
Hogy szövik össze
Este a homályt.
Nem varjak károgása érleli a szemet,
És csillogó szemek könnye sem a dübörgést...
Este,
Ha rőt napunk
A föld szegélyét nyalja,
És tágult tagjaink
Megőrzik a napot,
Órák
Szürke
Felhője
Talán
Leharap a csillagokból egy darabot.
(1967)
A ritkuló fogú jegenyesor
A ritkuló fogú jegenyesor
Még majszolgatja esténként a holdat,
De mögötte az ég csírái már nem hajolnak le,
Hogy pillantásokat melengessenek leheletükkel.
(1967)
Még fénysziporkák szopták a korongot
Még fénysziporkák szopták a korongot
Mely átesett a húr túlsó felére,
És kék mosoly, hová lett kék mosoly,
A hullt korongnak elcsurgott a vére...
(1968)
Már este volt s a fáradt kuglipályán
Már este volt s a fáradt kuglipályán
Bizonytalanul őgyöngtek a bábuk,
Lilárafagyott jégcsapok fi gyeltek
Vacogva egyre várták a csodát.
És vörös kéz takarta el a holdat,
És megdermedt a könny a kályha mellett,
S mire a köd kékes-szürkébe olvadt,
Már jégvirággá kövült a lehelet.
(1968)
Vállán fekete esti mese billeg
Vállán fekete esti mese billeg,
Az ásó túl öreg, kopott nyele fekélyes,
És eldobott kövek valahol mind leesnek,
De akkorára a kecskerágón már túljutottunk.
(1967)
A föld mámorában
A föld mámorában
Ők nem ülnek lakodalmat;
Poharaik alján
Csírázó magvakat álmodik
Az ujjnyi iszap.
Lehet a napok
Múlásukban
Megkísértik a vágyat,
S narancsos-pazarul
Keserű borok
Mosolyognak a szürke agyagra...
Föld hóra borul,
Hó estre borul,
Virradáskor
Ide a kutyák ugatása se hallszik.
(1967)
Bennünk született meg ez a nap is
Bennünk született meg ez a nap is,
Nem igaz, hogy a föld átka kíséri.
Az igazak álmát ki látta már?
Melyik tündér szárnyából a pihe?
Hosszú-hosszú mesemákos
És utána
Rongy gubában,
Furulyával a kezében,
Homoktenger közepében,
– Bárányfelhő száll magasan –
S ő köveknek fújja lassan.
(1970)
Érdes kéz
Érdes kéz,
Krumpli,
Énekelnek.
A fákat kicsavarta tövéből
A reggel.
Éppen az a tárna szakadt be...
Kísérik a tekintetet,
A lépéseket,
A fán a virágot.
(1971?)
Akármelyik halom
Akármelyik halom
Már mintha béke volna
Apró és elveszett
A Hold a fák felett
Ágas-bogas
Kevés bokor
Körül kaszáló ömlik el
Arrébb
Gyertyánok állnak sorfalat
Alkony kúszik
Konok kis árkokon
(1971?)
Itt senki se borult a homokra
Itt senki se borult a homokra,
Csak rávigyorogtak hangtalanul,
S a karavánok kolompja tovaszállott.
Valamikor talán a tengerek idejöttek,
S összefogtak földrehullott kék egeikkel,
De ma ide senki se hívja a tengert.
A perzselt üszkös sebekből por gőzölög ki,
Ellepi fojtja a látást.
Kiaszott sós tenyerével csobogó álmot
Simogat a holt tó üledéke.
(1968)
Lementek este a folyó felé
Lementek este a folyó felé,
Jegén lépteik cimbalomja pengett,
Feljöttek reggel a folyó felől,
A túlpartról elhozták a tavaszt.
(1967)
Öt domb alól
Öt domb alól,
Fekete lomb alól
Lassan kúszott föl torkához a fojtás,
S tegnap megölte.
Nérót és kecskét elhagyott már a föld,
Gyalog is eljutunk a másvilágra...
(1968)
Az intelem nekünk is szólni látszik
Az intelem nekünk is szólni látszik:
A vörös bivalyon mi is lovagolni tudunk.
(1970?)
Kis kancsali pelyheket hullat el
Kis kancsali pelyheket hullat el,
Kényeztet dombbal, köddel, hóhullással,
És minden este meghal egy kicsit,
Hogy örülhessünk ha föltámad újra.
(1970?)
A hegyeken túl is laknak emberek
A hegyeken túl is laknak emberek –
Mesélték elszörnyedve,
S az emberek mi voltunk.
(1970?)
A hó fehér orgonái kinyíltak
A hó fehér orgonái kinyíltak,
Vas süketen kondul,
A rozsda vörösre festi a vért.
Törékeny hangok pátyolgatják az estét,
És kegyetlen fehér sugarak
Hidegében még bizonytalan
Pihékben szerez érvényt a nehézkedésnek
A föld.
(1973)
Rikoltsál kalapos
Rikoltsál kalapos,
Az este lehúzta redőnyét.
Ide derengi magát a teremtés,
Rendjeivel kitárul s összefonódik.
Derülés, erre derülés vigyoroghat,
A finom szegély a sárral összemosódott,
S mindenfelé pocsolyák csöndje motoszkál.
Estig a holnapi napot várjuk ismét, ha kivirrad,
Rikoltsál kalapos, mondd, hogy nagyon fáj a hidegség,
Csákánnyal kellene szakítani rést a melegnek,
Akkor a nap elnyúlna talán a vizekre,
S könnyesre melegítené szemeinket.
(1968)
A folyón fölfelé menő emberek
A folyón fölfelé menő emberek
Talán kihűltek a képzeletből,
Az ő kenyérmorzsájukat nem szeretik a galambok.
A reneszánsz hidakat épített elébük,
Ők csorba kapával egyengették a halál útjait maguk között.
Álmukban a páva tolla néha még kivirágzik.
(1968)
Egész este
Egész este
Trombitáltak:
Indulókat,
Érkezőket,
Egész este
Fújták őket.
Minden este
Mikor fázok,
Minden este
Citerázok,
Még akkor is
Mikor holdam
Árnyékot vet
A folyómban.
(1972?)
Amire teregetünk
Amire teregetünk:
A zsinór
Két égszelet
Között
Még ring a szélben.
Bíborszín hajnalok
Kemencevörös este
Lógnak rajta
Kifestve
Terített ég alatt.
Húr
Amiből
A legszebb kor zizeg,
A dallam,
Szeptember kék szemében
A mosoly.
(1972?)
Út a vízen
Út a vízen,
A csillogáson,
A völgyig...
A káka fonja át ködével
A lápot,
És valahogy csak leszivárog
A sóska leve
Zölden...
Mint ahogy a víz sója a tenger,
A levelek itt is kövérek.
Várja a percet,
Hogy kiperegjen a bükköny.
Tőzeges talajokon,
Fortyogó barna levesben
Készül a termés.
Kék nefeleccsel,
Sárga szemekkel
Kacsint rá a lápi saláta.
Az igazi tavasz
Mint az erekben a vér
Elér a fűzfa hegyébe;
A ködbeburkolózott hegyoldal
Fölébe kúszik.
Beborult már...
(1972?)
Emlékeink a hold kutyái
Emlékeink a hold kutyái,
A lemenő nap énekel nekünk,
Ha ölelünk.
Időnk is van, csizmánk sarka is koppan,
Papjaink bánatukban sajtot esznek,
Mezteleneknek
Születtünk.
Az ősökről a nóta
Elkísér ötször öt folyón is túlra
Azóta,
Ha háborúra
Kelünk emlékeinkért.
Tűzből jutott testünkről annyi másnak
Vörös palástnak.
(1970?)
Fekete szekerekben...
Fekete szekerekben estét húz maga után a lemenő nap,
Méregzöld katonák kísérik közrefogva.
Most vágyaikba látunk: a kővé vált habokba,
A látvány szertefoszlik,
Léptük a földbe botlik...
(1970?)
Szénaboglya
Szénaboglya,
Nem a világ közepe,
Eső veri,
Villám gyújtja föl,
Szél szerteszórja...
Szénaboglya,
Fölötte megpihen
A szem.
Lépésünk alatt
Hasadjon meg a hegyoldal,
Felhőt, napot,
Árnyékot rejtsen el...
Hej ha,
Forogjon hát velünk a föld,
Hej ha!
(1970?)
Szálakon fut körül
Szálakon fut körül
A helytől elbolyongott
Kevés világ:
Holnapra esni fog
(1972?)
Valahol fönn a csönd legtetején
Valahol fönn a csönd legtetején
A megfogalmazás
És a kimondhatatlan
Bukfence közt
(1972?)
Asztalon óra ketyeg
Asztalon óra ketyeg
Mint ár rohan idő
Nyel el maga előtt nyarat
Hidak alatt emberek mennek el
A túlméretezett
Tízparancsolat
Alatt
Emberek mennek el
Az út a földeken áthajt
Tökmagban lámpás guggol
Valahol lopott gond vackában melegszik
Az elfelejtett
(1972?)
A puszta ész határain belül
A puszta ész határain belül
Valaki úgy lép
Mint a levél ha rezzen.
A közszemlére kitett
Hallottakat
(Milyen tiszták )
Széttépi
Az egyszerre több oldalról
Támadó zavar.
Sokszor csak alkalom:
Aligha vannak.
(1972?)
A hűvös éj...
A hűvös éj fagyos reggelre virrad,
Ködöt szitál a szürke őszi tájra,
Hogy rothadó halálodat kibírjad.
Bíborba mártott tollal írt szerelmet
Már az álom sem tartogat neked,
Látod, hiába ujjongó csodálat
Aranyozta be nyáron szép szemed.
Haldokló erdőn, süppedő homályban
Ködöt párállik a nyálkás avar,
Szerteáradó erjedt illatával
Nem átölel, hanem csak eltakar.
(1971?)
Felhő honából
Felhő honából,
Ég guzsalyából,
Fonja
Folyóra,
Hegyekre,
Tóra,
Este az alkony,
Éjjel a holdfény,
Nappal
A csöppek
Csillogó
Tánca.
És a zenéből,
Hajnali csöndből,
Összefonódva
Alkony ködével,
Fény illatával,
Éj sűrűjével,
Föld sóhajával,
Ég bíborával,
Virrad a reggel.
(1967)
Mit adsz
Mit adsz?
Mit őrzöl?
Mit ígérsz?
Kovát?
Követ?
Kéményke füstöt?
(1971?)
Tél lesz, tudom
Tél lesz, tudom,
Felrakta vászonára
Nagy foltokban a csendet.
A másik oldalon
Már arányokra bomlott
A képzelet egésze,
Amit még megteremtett
A gondolatnyi egylet.
Szétszedni mind,
Szét, foszlányokra tépett
Enyészet
Mögött a holt időt.
Más táj fölött
Másként jött földi jónak
Került a földnek
Került a folyónak,
Más ég alatt
Másként falt pillanat.
(1973?)
Nyár délelőtt
Nyár délelőtt
A sáros út fölött,
A fény, ahogy befut
Az ömlő nap,
Ahogy a földet falja...
Ágra gyümölcs,
Hogy érik...
Szerte szedett
Kertek zugában
Függő harmat
Alakul át.
(1972?)
Ágak és bogak közt
Ágak és bogak közt
Ég lopja kékjét,
Hasonlat hasogat,
Hámlik a felhőburok.
Itt, erre mormolt,
Dorombolt
A tartalom-malom,
Rágott,
Őrölte a virágot.
Garat, torok fal,
Vitorla forog,
Folyik a liszt,
Ármánykodik a találmány,
Kenyér tengődik
Kalács kuporon.
Körül terül a zöld,
Öleli lassan,
Rakja föl a falut...
Tág birodalmában
A rongy kirázott
Humbuk humunkulusainak
Tartja hátát a buborék.
Vörös palástot öltött föl az ég,
Itt van, biztatja az időt,
Kuncsorog ordas-szürke
A völgytorokban,
Sunyít,
Hunyorog a hurok,
Hamuval hinti,
Hull-hull alább a kakas.
Alvadt vérébe feketül a vas.
(1973?)
Serceg a csönd
Serceg a csönd
S ő lassan perdül,
Lehet a fények ráhajolnak,
Lehet a szemek rátapadnak,
És minden ága földre kúszik,
Az erdő fáin haja bomlott,
Füstök karjaikba emelték,
A föld kövei is szerették...
És csönd szivárgott szét a fákra,
Amikor vér csurrant nyakára.
(1970?)
Súlyos kövek zúzzák az apró magvakat
Súlyos kövek zúzzák az apró magvakat
A cseppek ereje hajtja a malmot
(1970?)
Halkuló alkonyat fölött a szél se rebben
Halkuló alkonyat fölött a szél se rebben
Vízmosta szurdokon szivárog a sötét
Az egész napi fény megbújik az egekben
Hogy elemeire ott hulljék újra szét
Egy ritkuló falomb fekete árnya kúszik
Mint a vér a seben elfolyik szerteszéjjel
S aláereszkedik a domb felől az útig
Fekete marokként fojtogatva az éjjel.
(1972?)
Tudományom
Tudományom:
Hogy a fejemen állok
És fittyet hányok a fordított nehézkedésnek.
A kiömlő tej elvész a fejem fölött,
Bivalyok úsznak lassan hátukkal az égben...
Mély, nagyon mély a tér alattam,
Többezer éves,
Már fázom is egy kicsit
Mire a fák gyökere kivirágzik.
(1967?)