ÁHÍTATTAL

Hatalmat csak annyit,

Hogy az ágyunk felét megérjük,

És annyi békét

Sorsunk szeszélyes sodra alatt,

Hogy kék égen a szürke keret

Oldjon telet,

Kössön nyarat.

(1971)

Szél szárnyán,

Nap szemefénye

Villanásában

Hozzám ér a pillanat,

Az elkapott, meleg

Tekintet mosolya.

Hová tart az idő,

Kire hallgat

Leplezetlen

Öröme ennek a nyárnak?

Pontosan a megidézett

Szellemi közösség

Mély ecsetkezelése

Égeti bőröd.

Az élet megfogalmazott,

Kimondott szavait hallja,

A képzelet számára hasznos

Zárt, racionális

Rendjét a térnek,

Mely csöndjét rakja köréd

Áhítattal.

(1972?)

Vonz téged is

Lehelet könnyű árka,

A testedet,

Fényedet,

A nyarat.

Az álmodik,

Sápadt reggel csodálja,

Fény életed.

Szétfoszlik,

Hó marad.

(1971?)

Hogyha szellő szállna délről,

Hullámrojtos tó vizéről,

Hamvas bőrét simogassa,

Rokolyáját riogassa...

Amikor keletről támad,

Tűnjön szívéből a bánat,

Ég derüljön, Nap ragyogjon,

Sziklahegyből víz fakadjon...

Ha pedig nyugatról kélne,

Csillag mártozzon szemébe,

Szellő combját simogassa,

Erdő-haját lobogtassa...

Csak ha észak szele rebben,

Fagyjon úgy csak könny a szemben,

Szüljön ködöt völgyek alja,

Éhes fagy hogy föl ne falja.

(1971?)

Szegény anyám ilyennek szülhetett,

Ilyennek siratott a tenyerében...

A nagy folyón áthajolni nem lehet,

Mondja az ének.

Gólyák, kenyerek, aranyak

És vasóriások könyörögtek,

Hogy karcsú kék bokámról felszáradjon a harmat...

Te idegen, miért jössz utánam,

Mondom, amikor fekete láva folyik szőke hajamból.

Siratom én is tenyeremben

A simogatást, a vágyat,

Mértékünk kifeszíti a húrt ölemen,

Sár és víz lemossa rólam a ráncokat,

Hogy elhigyjek valamit a halálból.

(1968)

Karjala sápadt, szőke vénuszának

Egy vén bolond kereste kegyeit,

És Karjala imádta a leányt,

És én voltam a vén bolond barátja...

Most kék szemét a göndör tenger mossa

Karjala sápadt, szőke vénuszának...

(1968)

Hiszem hogy újra megtalálom

Őszülő fák alatt megejtem

Az első világrahozásom

Rokkant város

Szép szentbeszédek

Estem zuhantam

S újra élek

Saját magam kifosztva

Társtlan

Benne búgok az orgonákban

Akadtak asszonyok fehérek

Lányok karcsúak

Csípőteltek

De ők nem nekem énekeltek

Jár-e nekem valahol várás

Termő felemre rátalálás

Vár-e este ahogy én várom

Egy másik vágy

Egy másik álom

A kongatás

Ha túlrekesztett

Utcákon hordozok keresztet

Fehér gyertyából kerítésnek

Szedek tollat

Rongyot a télnek

Már ősz szivárog

Rámtalálnak

Újra az érzések sereggel

Emlékeimben veled járok

Veled ölelkezek

És reggel

Összemérlek a végtelennel.

(1973)

Lobogó hajadban marad el a tájék

Ajándékait osztva:

Házait, amit a fénytörés

Személyesen hozott el a szemig.

Beleheljük a teret az éggel együtt,

A porral, amit remegve

Osztott a föld gyomra ránk...

Fokról fokra bomlik le az öröm,

Bont, eléget a közeg, amely az életet adja.

Ringat a rándulat bocsánatával

A hullás,

Ahogy idegeink mögött reszket.

(1972?)

Szójabab, árva szójabab,

Nem fáj a nyár, ha vére loccsan,

És most, hogy elárvult hajad

Elring a sárgás-zöld Marosban,

Újra nyaldos a perc ecsetje,

Hogy szépre, bánatosra mosson,

Szemed hogy szomorúra fesse.

(1968)

Izzó kohónk mögött

Rétünk az árva

Elfáradt tagjainkba költözött

Égő szemem fű-öledet csodálja

Vérlüktetésű dombjaid között

Lehajló pillák

Füzek szárnya lebben

Harmattá hűsül

A könny a szemedben

(1968?)

A nagy esőzések lemosták a virágport

Az útszegélyek oldalairól...

Tutaj úszik lassan a kezed fején,

Asszonyok kiterítették fehéredni a kendervásznat a napra

Szemedben.

Mélyülő lélegzetünk átlép a rét bogáncsosán,

Hozzuk a vizet dézsában,

Loccsan ha lépünk.

A füvön s a mogyoróbokrokon innen

Bőröd rejtett zugokban énekli tested hűvösségét.

Testünkön sárga bilincsek:

Foltokban hull ránk a napfény.

(1969?)

Pitypalatty, pitypalatty

Fűről kőről égről bomlik

Napja vagy Holdja vagy

Napjainkra este omlik

El ne hagyj el ne hagyj

Engem virágok szeretnek

Testeden testemen

Fények lovai legelnek

Megpihen megpihen

Egen röpte a szemednek

Szeretem szereted

Házunk előtt sorba állnak

A nyarak a telek

Esők fagyok fények árnyak

Pitypalatty pitypalatty

Odakinn idebenn

Elveszítlek s megtalállak

(1970)

A fákat sárga sátán ülte meg,

De én a levelek között még megtalállak...

Emlékszel?

Akkor is ősz volt és a csodálat

Kibontotta ujjongó szárnyait.

Őriztem a magányom

Egyedül,

Csak fák buja, kócos sárga tánca körül...

Nagyon örült neked a másik,

Az igazi valóm,

S a tested tejszagú melegével

Betöltötte szeptemberem.

A fákat sápadt sátán ülte meg,

S együtt vágtunk tömérdek év telének.

(1970?)

Lilaszirmú kikericsben

Felejtettem minden kincsem,

Aprófára,

Vacsorára

Jut a harmat,

Jut a pára.

Hol mezitláb, hol batáron

Véled ezt az utat járom,

Mikor szegény,

Mikor gazdag,

Mikor roskadó az asztag,

Hogyha erény,

Hogyha vétség,

A gazdagság,

A szegénység.

Lilaszirmú kikericsben

Leltelek meg karcsú kincsem,

Föld sójában,

Ég vizében,

Fürödtünk már szenvedésben,

Hóhullásban, ölelésben.

(1971?)

Perceink

A város felől,

Perceinkben

Kicsi ringás.

Tudjuk jól,

A fáradt bizsergés szemünk mögött

El is ülhet.

Fájunk a szűken két személyre szabott térnek,

Összeroppant.

Keressük a nyarat,

vízen,

Víz alatt...

Egy nap,

Reggeltől estig

Csak egy.

(1972)

Mentünk a nyárban,

Hajdonfőt,

Repülő árnyak alatt,

Mentünk a pillanatban,

Amely feledett körülöttünk

Teret, időt,

Amely terített mosolygó földeket körénk,

Mely a viharban

Hullt velünk, hullt a pokolba.

Ide is elvetődött

A tudathasadás sorkatonája

A szoborral,

Tekintetével a fejünk fölött,

Meghordja körülöttünk

Táncoltatja mint a ritmusra forgó

Keresztelők seregét az ének,

Mint a gyászmenet a halottat

A temetőkert kapuja előtt.

(1972)

Eszembe jutott a ház, a torony,

Eszembe jutott az év ami múlik,

Az ajkad sarkában settenkedő mosoly...

*****

Minden este megteremt a vacsoracsillag,

Kevés sugár keres heget a homlokomon.

****

Forró sóhajból fogott ecsettel

Festették ágyunk fölébe a szobát.

****

Ugyanaz a törvény a szabadesés,

Mint amely forró öled kitárja.

(1972)

Én, aki a meszet oltom,

Én, aki a tüzet oltom,

Elviszem napomat másnak,

Valahová virradásnak.

Hozzál tejet, magam várlak,

Pincéjét az éjszakának

Színültig töltjük sötéttel,

Borulással, holdszegéllyel.

Lassuló lovam futása

És a szívem dobbanása,

Mire utolér a reggel

Körülállnak nagy sereggel

Rókák, őzek, farkasok,

Reám szállnak a sasok.

(1972?)

Minden mozdulatodban ott van a lejtés,

Van is és nincs is testeden fohász,

Istenem, istenem, völgyeken, hegyeken

Énekelj, énekelj, dudorássz, dudorássz.

Miért, hiszen nem értem tört a lándzsa,

Testem szobor, karom kolomp feletted,

Mert nem hordoztam soha a kereszted.

Könyörülnék, de nincsen csöppnyi békém,

Csontokkal nyöszörögve simogatlak,

Nem combom és nem mellem ég alattad,

Csak a pokol, mely halálunkat féli.

Istenem, istenem,

Élj velem, halj velem.

(1969?)

Kicsi kis köpcös faházaid szegények,

És út közöttük, amely a holdba mászik...

Ezek a pirosak mind virágok,

Még a rongyok is kiakasztva, sorban...

A nap, amely a földig ér

Valahol fönn a hegyekben

Ide is elsüt,

Amikor a láp virágzik

És rejti magát a fény elöl a páfrány.

Épp ahogy a harmat éri a füvet,

A lábad ahogy a harmatot éri,

A tánc éppen hogy éri testedet,

A bőröd a barna simogatást.

Mint a bőséges gyermekáldás

Szerényen húzódik meg a völgyben a búza,

S ezzel a tömör zöld nekirugaszkodással

Éri el nyáron a termést.

(1971?)