UGYANAZADOBSZÓ

Furcsa módon,

Bárhogyan forgolódom,

Kérem,

Kapom

Igényeim szerencsét,

Dobhatom,

Szedhetem széjjel,

Ugyanaz a dobszó

Kifosztott,

Kirekesztett

Fehér eretnek

Fekete sója

Sodorja,

Siketít meg.

Oldok,

Oldódom

A közegben,

Mehetek újra,

A kezdés

Két marka közé foghat,

Ugyanoda jutok

Mint a paraszti nóta,

Mely kiköpött azóta.

(1972?)

A mészégetés,

Vagy más felfedezés,

A kova, a tapló,

A vitorla...

A tornyok félnek,

Sebtiben elrejtenek árnyaikból...

Mérhetőség,

Korlátozhatóság,

Kiáltvány,

Megyünk az utcán,

Mészből,

Homokból,

Megyünk az utcán,

Nem ereszt el,

Nem mi vagyunk,

Nem árnyaink vannak,

Háttal a falnak,

Arccal a falnak,

Házaink égnek,

Arccal az égnek.

A mészégetés,

Gúlába rakott szemgödrök csontból,

És minden:

Lehetőség.

Adakozunk:

Mindenkinek van köble,

Vagy öble,

Sajtár a tejnek,

A kerék,

A vályog,

A bontás,

Az Isten.

Élete.

(1972?)

Mióta utcarész

Találkozik naponta itt velem,

S megejt az értelem,

Mióta hoppla-hopp

És pramparam,

Nem bízom el magam,

Épp reggelente szép

Eső csorog,

És nyelvem ölteném,

Hogy kő röpül felém,

Mikor a pillanat

Kivon és összead,

S naponta megzavar

A késő, a hamar,

Gyakorta megvisel

A kudarc, a siker,

És folyvást meggyötör

Az undor, a csömör,

S aztán ha este jő

S eldobott már a kő,

– Hisz holnap reggelig

Az éjjel eltelik –

Irgalom ölthet testet

És a kő le is eshet.

(1972?)

Gyötör az arány,

Az árnyék,

Minden sóhaj sötéten.

Ércre rakódik úgy az idő,

Vasra a rozsda,

Ahogy a tájék

Megteremti az őszt,

Vörösen.

Köd veszi ölébe a sötétet,

Homály kúszik a sápadó gyepen,

A teremtésben fogant

Gondolat elől menekülnek

A kuszált hangulatok.

Ó, hová zuhanok,

Hová zuhanok most,

Hogy fejem fölött

Az őszi ég bezárul?

Hová zuhan velem

Az elfojtott sikoly,

A megtagadott mennyország?

Most, itt a jártányi erőben

Mint a részeg,

Halmozom egyre-sokra

A darabokba összeképzelt estét,

Melyben acsargó történelem

Néz farkasszemet velem.

Az ablaküveg,

Amely mögött

Az almáskert vetközött,

Sötét.

Tükrében sok gonddal

Amit rabolt s rakott

Halomba

A bomba,

Robbantott szét az agy,

Vetett és égetett ki kéz,

Kín ami sírt

Annyi, annyi,

Hogy itt a melegben

Már nem is tudom,

Nem is hiszem,

Nem is akarom hinni.

(1972, november éjjel a Pákei kertben )

Utaztam egyszer,

Mint mások,

A buszon

– Barna-vörös, ha jól emlékszem olyan volt –

És nálam a tilinkóm...

Ott a padon,

Ahol másodmagammal

Az éppen-szerda-város volt keret,

Tilinkóm elveszett.

Hiába fordult jobbra-balra már

Az utcákon, a tömbházak között

A busz,

Egyre szűkült a tér fejem fölött,

Hiába nyüszített és brummogott,

Mire végállomásra lelt,

Az ég fölöttem végleg elfogyott.

Jó jó, tudom nem tilinkó az ég

És az ég nem tilinkó, jól tudom,

De látod barátocskám a buszon

A nap, az ég, a nyugat, kelet

Az éppen-szerda-város elveszett.

Hiába is keresem mindenütt,

Már átkutattam mindegyik zsebem,

És ne adj isten, nem tudom

Hová jutott,

Ki vette el...

Azóta, ha valaki énekel,

Vagy tilinkó-muzsikát hallgatok,

Mindig szorongva nézek oda fel.

(1971? )

Összeesik

A meséből teremtett

Tarka pille,

Kalapálgat, kalimpál,

Hallom...

Nő, egyre nagyobb,

Ott veri óriás szárnyával

Az eget,

Ami nincs,

Amit csak a képzelet

Rajzol szemem mögé...

Hörpintenék csodából

Amelyről annyi garral

Kongtak a messiások,

Füstölt tömjént a mágus,

Amelyből kifelejtett

A megfeszített Krisztus

És Poncius Pilátus...

(1973?)

Már pillanat csak

És a könny befagy,

Tó köde lebben

Égi vak vizekben,

Föld sója kóstol

A sötét habokból.

Már pillanat csak,

Már csak pillanat,

És hulltan fekszik elébed a Nap,

Vérbefagyottan,

Pocsolyás vizekben,

Mind amit kitervelt a tavasz

S a nyár megérlelt,

Minden ami kész volt,

Hogy önmagát mérje a végtelennel.

(1973?)

Semmi megfoghatatlan...

Olyan ez a mostani este is, olyan véges,

Olyan kéjes, halálában olyan semmi...

Jöhet utána az intelem

A század minden elkárhozása,

A gondolat, amiben összeköt a jelennel

Az a különös este,

Amikor táncolt végeken

Kis vacak lélekmentő

Vitt vad vizeken sötét törekvést...

Téged azóta kiszolgált valahány

Lelki köpőcsésze,

Megosztotta teleidet a hóval,

És lehet valamikor

Révbe is jutott a felkiáltás,

A babonás keresése az értelemnek

Ebben a kuszaságban,

Amely a véletlen szigorú rendje szerint

A sorompót ma este lezárja.

A gondolat, lehet csak az epében érlelt,

A savóban sózott akarat volt,

Hogy rendet,

Világot varrjon a nyakamba,

Közben keresett a kiáltás,

Csápja súrolta arcomat,

Sistergett körülöttem a kór.

Soraimban egy olyan nyakigláb világ

Tartja tótágasát a térnek,

Próbálja ölő és viaskodó kedveit,

Olyan múltbafordulás álnok grimasza

Fordítja felém az arcát,

Hogy kifagynak a véremből a savak,

Kialszanak a felgyújtott lámpák sorra,

Kihamvad a csillogás,

Eltörik a fény

Az égen.

(1972?)

Hogyha kezem a földbe markol

S szép városokra fényes tornyokat mázolok,

A mindenkori királyok elküldik kalapjukat.

A mezők, a malmok, s a kemencék

Háromszor körülölelik a földet,

És a szénnel megrakott vonatok

Énnekem fény a napból.

(1968)

Most a bogánccsal

A borjúrepce

Fonott kaláccsal

Búboskemence

Faggyal a pára

Kapuval kender

Földdel az árnyék

Habbal a tenger

Ó ez a sóhaj

Senki ne hallja

Ez a virrasztás

Ez az égalja

Ahogy kezet nyújt

Egymásnak múlás

Embernek útja

Kénynek a dúlás

Akképpen hullok

Vigasztalatlan

Vas vallatásban

Kemény szavakban

Akképpen rendel

Álomnak hajtás

Mint ez a múlás

Mint ez a rontás

(1972?)

Itt ez a perc

Ennyi marad

Az egyre folyó

Égen,

Ennyi,

Ami tekintetemben ár

Viselem a kort

És minden múltat

Ami elért a máig

Amely hozott

(1972?)

Azzal kell kezdenem

Amivel napra virrad

A szerda:

Az a szó keres

Továbblépés

Más nem-létek felé

(1972?)

Meg is történhetek

Akár a rügy ha bomlik

Szándékomat

Nem béklyózza tudat

Gondolatom

Formáját öltheti

Kiöntött mozdulat

(1972?)

Állandó munka halmoz

Sejtjeimben meszet

Az anyagszerkezet

Még odaköt magához

Főleg az ökörcsorda

Lassú lépte mögött

Hajt akkori világom

Oson velem a sóhaj

Kitárt este kezében

Ki tartja rendem számon

Vaksötétség parancsol

Lépést lépés után

Hiszek az értelemben

Az is lehet hiába

Útban vagyok a létem

Másik soha-korába

(1972?)

Tóba fagyott tükörképén az ősznek

Tündérek kergetőznek.

Sárga szárnyukon le föl lengenek

Huncut táncuk fölött

Nyárból maradt kevés meleget óvón

Sóhajba burkolózom.

Az a vihar mit itt a nyár fakasztott

Csillámait most bennem szórja el.

(1972?)

Elvittük lelkeinket

A híres város falai közé,

Hogy a színek világát újrateremtő

Maroknyi őszben

Idézzük föl a múltat.

A rácsodálkozások

Szüneteiben

Átéltük újra

Belső rezzenéseit az egykori rabnak.

S már kővé vált a tekintet;

A halmok hideg éjszakája

Kék, magába forduló tekintet

Mögé bukott.

(1972?)

Nincsen tere a gondnak

Nem repeszthet koponyacsontot

Nem kapálhat keresztet

Gondot

Bolondot

A kórság ha foghat

Nyafoghat

A fránya eresz

Melyen a hólé csörgedez

Játszik habokra véve az egészet

Amelyből sorjáz a rész

Tavasz kapom el a gondolatot a szóban

Hó amiből a víz teremhet

Semmire

Sóra

Szűkölő ebekre

Költötte tízparancsolatát a kórság

Repesztett pattintott kőkorszakában

Kivágott tulajdonságok aránya a kövön

Időzik káposztalevesében a gondnak

(1972?)

Táncolt és vallatott

Az út amely hozott,

A hajnal, mely elért,

A gond,

Mely összevont

Tekintetembe mart,

A tér, ami kimond,

Idő, mely összetart,

A hangtalan, bolond

Remegő gondolat,

A tér, ami kimond,

Időm, mely összetart.

S közben

A ház előtt

A tócsában a víz

Tükrében les felém

Az újabb április.

Mormolva mondanak

Kis zümmögő dalok,

S velem virrasztanak

A ködös hajnalok.

(1972?)

A fonodában úgy fogadott a fény,

Hogy szinte kép maradt

Szemem mögött a nyár:

Összekötött sugár

Ráncaiban marad

Mint kevés kis konok

Elvetélt hajnalok

Között az életünk.

(1970?)

Kinőttél az asztal alól

Ceruza, kés és fehér vászon,

Összesereglik annyi lom

S a fegyelem, hogy rád vigyázzon.

Vajmi kis béke lehet ott,

Ahol a csindaratta dívik,

A nyugalom nem ott terem,

Bár fűzfa hajlik le a vízig.

Jelen vagy mint a repedés,

Mint értelem a bibliában,

S mint sodrásban az üledék

Megkapaszkodsz te is a mában.

Legyél szófogadó, szerény,

Ne ássad, műveljed a kertet,

S megjutalmaznak tettedért

Vas csillagok vagy rézkeresztek.

(1971?)

Félig lakószoba, félig hal,

Hering tok, vagy valamilyen harmadik fajta,

Mert olyan a farka.

Van hajnali három kiáltás,

Lehet feljön a mécses,

Nincs út alatta,

Valamilyen harmadik fajta,

Előszobával,

Egy ajtó mögötte...

A kevés fény ameddig megérik,

Amit a mécses adhat,

Belép ide is,

Elérkezik a reggel

A következő napig.

(1970?)

A második megesettség

Határa előtt

Ing-bong, köröz, érez,

Keserű kenyerét gyűjti a semmi.

Megméretett,

Jogot, jövőt és időt nyergel,

Kapkodja össze szerelmét.

Így termel újra,

Fordul velem a föld.

Szén és agyag emlékszik valamikor,

Hamu, füst,

Az is csak annyi,

Amiből házam fala maradt.

Álmodni teremtett

Az összesereglő ének.

(1971?)

Bő szoknyájában ringott a körben

Egyedül a nagy nézőtér közepén

Követte fényes sárga foltjával a fény

Olyan könnyen

Ahogy a macska reggel

Fuvolaszót követ a gyepen

Esett, esett körülötte a sárga arany

Ritmusra ringott ott és vetközött

A hidegben

Hol hol marad el a bizsergő kiáltás

A fütty, hol marad el

Félbeszakadt a pillanat

Megtorpant a remény

De újra akkora lobbal

Kereszttüzében

A révületnek

Akkora hévvel vetközött

Taktusra, hévvel,

Rekedten rikácsoló trombitaszóra

A megálmodott

Bujálkodás mosolya alatt

Pucéron ingott,

Üresen

A habokban

A ködben

(1972?)

Oldódj föl

Soha nem látott.

Ide, a kicsi háztól

Oly messzire sodort

A magány.

Oldódj föl,

Hiszen hóval

Teleszórta

A hegyoldalt

A november este.

Énekes utcasarkon,

Összetartott kezek közt

Melegedjél

Soha nem látott.

Nem felejtenek el

A rólad szóló esték

És bennük

Az a mosoly,

Amit a tekintet lehajtott.

Oldódj az ég csillagaiba,

A szénbe,

Amely a láthatár

Piszkos fehérje alól kivillan,

Szavainkba,

Melyek akadozó időből

Teremtenek múltat.

(1971?)

Úgy vetni föl a krisztusi parancsot,

Úgy inni a borban a vért,

Úgy falni a kenyérben a testet,

Mint az utolsó vacsorán.

Osztani kinek-kinek a múltat,

A lekopott istentiszteletet,

Ami rágott, rágott

Három világot.

Ingóságok között

A hírbe hozott

Cafra gondolatot

(Az újat)

Amint a máglya falja.

Tiszteletemmel

E tárgy megóvhat

Rafináltabb világában a rendnek.

Kerestem környezetet,

Keresett engem,

Vitt a világom

(Az a három.)

(1972)

Partom

Kezemben tartom,

Minden világtáj, minden napszak,

Együtt.

(1970?)

Nincs akkora tudat, akkora értelem, hogy a rendet, amit végül is a szokás, az ösztön rakott, halmozott, kivetné, hajítaná, szedné darabokra. Bármi legyen a hatás, valahol, ami nem méretett, nem adatott össze, valahol összesereglik cseppből a csepp és oda ér, hogy vizet fakaszt, oda, hogy csermely, hogy ár, sodor, dúl, vetekszik. A néhai sorból kinőve kérdez, kószál, lendül az inga, csattan ravasza a rendnek.

Annyi után, annyihoz fogva ez a darabka árnyék, amelyen a kezem bezárul, amelyből ezt a részt örököltem, ötöltem-hatoltam ki, hatoltam arányaiba, feszítettem ki szervezését, ez az árnyék nő át világomon, dönti el az öntelt telet, mondja ki az ítélet hangos imáját. Napok fognak szorosra sorsot, visznek az arasszal kimért szükség felé, hormonok, vérerek velem született lendületben, falban, ami rámdől, ami eláll előlem napot, foltozott kabátban, békében, bénaságban.

(1973)

Egy kis agyag,

Egy kis öröm,

Fiatalasszonyok combja tövéről az árnyék,

A jó szándék,

A kavics valakinek a nyelve alól,

A fény a juharfa leveléről,

A sejtés,

Homlokokról a ráncok,

A próféta arca,

Az összes parasztforradalmak kudarca,

A felejtés,

A mindennapi kenyér,

A pékek lelke,

Öt kő valamelyik piramisról,

Amit egy emberpofájú kutya hallgat,

Egy kis só,

Köszvény,

Lóvér,

A hold udvara nélkül,

A hajóvontatók kedve,

Olaj és egyéb kínzószerszám,

Szélkakas,

Egy torony, amiről nem beszélnek,

Kép a mosolyról,

Szépen-lefeküdni-tudó komoly lányok,

Lábnyomok az ég felé vezető útról,

Kancák és komondorok, vagy más

A kornak megfelelő relatív jólét hordozója,

Például elefántok,

Vagy egy mérce rizs,

Esetleg autó,

Esti imádság,

Bogáncs,

Babér,

Spenót, különösen magas vastartalommal,

Háromlábú üst egyik lába nélkül,

Szent Habakukk álma a borról,

A falra festett mese az évszakokról,

A kolomp,

És minden elölről.

(1969 szeptember)

Kék virágok,

Lila virágok,

És minden sáros útra hajnal...

Nincs út,

Nincs ház,

Nincs siralom sem,

Amerre járok.

Lehetnék szélmalom is,

Minden vezeklésem akkor is hiába lenne.

(1970?)

Élek,

Mint a varázslat,

A sertésbordán játszom el

Első szimfóniámat.

Leheletem,

Amiben a bogáncs terem,

Amelyben a tej megalszik,

Melengeti savómat,

Amíg zuhanó testem kifog

Egy percre,

Addig arcom elolvad.

(1971?)

Alma

Fogalma,

Aranyesőben bőrig ázni,

Kirázni

A hullámból a fodrot,

A füstből a kalácsot,

Menni pucéron mint a mesében

Az ékes kelme őre.

Incselkedik a bér azokkal,

Fogat fogért akik mérnek,

Befogják

Az ez évi termést a halászok,

Hálójuk füstje homályos

Alkonyi leplet ígér.

Megérjük a holnapi meseindát,

Kúszik, kúszik a húszig,

Alkuszik harminccal mint az eretnek,

Negyvennel ölre mennek,

És így tovább, ha akad még század,

Amit nem takar gyalázat,

Nem koldul,

Marok ha jönne mint az árnyék,

Ajándék,

Valamilyen napnak

Valamilyen foltja,

Amely a szemet lefogja.

Hírtelenül

Ide röpül

A pünkösdi rózsa,

Keresett kíméletével

Nyelvel a szél,

Fészket terít a táltos napraforgó.

Ezren próbálták ki a ritmust,

Lépéseiben hallgat

A ringathatatlan rengés,

Becsüli sokra

A sorokra

Kifejtett sejtet,

Irat harasztot

Minden igeringás

Megejtés,

Hulló árnyék a szélben.

Zokszó ne essen,

Kétely ne keressen,

Álom ne találjon

A tájon

Ne legyen intelem

Velem.

(1973?)

Három lépés után a dal:

Helyem a tű hegyén tágas,

Léptem alatt a nyom...

(Volt egy zsákom,

Foltozott zsák volt,

Benne

Szenem

Fekete volt.)

Valahonnan

Szenet hozok,

Valahová

Szenet viszek...

Tótágast állnak bennem

Tót őseim.

Kevés árnyék vagyok

Egy eperfa alján,

Nevüket szótagolom

A napon,

Fejemen tartom az eget,

Az utolsót.

(1971)

Körülbelül

Egy szép nyári napon

Írni

Talán

Addigra

Feltöltődik

Jelentéstartalommal

A csöpp

- Öt tenger mossa partjait-...

(1972?)

Tavasz van...

Csak úgy siklunk el a táj fölött, az idő kora fölött, és töpörödünk hamuvá a tűzből ami zaklat, amely egyre ígérte eszményeinket. Sem könnyek, sem életek, de még a sok ezer keresztrefeszítés sem igazolhat időt és változást olyan konokul mint a tájék, amelyről lassan lemálik a hó, lemálik a köd, zöld gúnyába öltöztet a sejthasadás, a nap felé nyitott tenyere a létnek. Erők és tartalékok bomlanak el, halmozódnak újra, létükkel örököt és változót igazolnak folyvást. Történik egyre körülöttünk az idő, a világ. Málunk. Napunk is egyre kevesebb, hidegebb is. Nem az értelem, a véletlen választottjaiként leszünk örökösei az előttünk járó korok gondjainak.

(1973)

Állok, bámulok a barokkra,

A kedves epe elönt,

Tesz vesz velem az álnok fogalmazás.

Részben nehéz a résznek az egészben.

A siratott, az ezerszer visszavágyott sertésborda,

Fohászkodunk, hogy az utolsó,

Hogy nem akarunk már mást csak egyszer.

Ismertem abból a világból is valakit,

Ott a senki földjén, fönn a hegyekben.

Jött és esküdött égre és kapára,

Hogy meglephet az aggkór.

Kifordítom belével a kenyeret,

Kutatom én is itt ezt a parlagot,

Számolok garasokban,

Sorakoznak fölébem a vének ezren,

Hoznak ők is valakit a világra.

Győződöm kubikos kenyéren,

Hogy mióta a világot járom félek a menkő sorsa követ,

Hogy jobb volna a rosszabb.

Nem sorsom nekem senki, de hiába.

Úgy függök a kegyelemkásán,

A kevés szón, amit akárki emberfia adhat,

Mint a kereszten.

(1973?)

Mert a nap szusszanásnyi hulltában fáradtam el...

Ahhoz, hogy éljek,

Pontosan,

Ahhoz, hogy okból

Az összeálló emlékezet

Ne váljék szitokká,

Ahhoz, hogy legalább

Addig mondjam

Ameddig a fagy

Két szememet befogja,

Hogy az elveszett sors

Visszahulló, halkuló, konok,

Dallamba fojtott utolsó parancsa

Legyen kíméletes,

Mert ó, az az üvöltés a tökéletes,

Amikor pattan az ostor

És pattan a szemfehérjében az ér.

(1973)

Tenyérrel,

Óvatosan,

Kitapogatjuk a tért.

Lehet döngölt föld mázolással,

Padló

Vagy perzsaszőnyeg,

Kavicsos fövény,

Vagy aszfalt.

Kettőt jobbra,

És kettőt balra lépünk,

S ha nem ütköztünk eközben

Komolyabb akadályba

Középen

Mindkét tenyerünket

Lassan a földre tesszük,

Azután a fejünket,

Lehetőleg behajtott nyakkal...

Így összesen öt pontban támasztjuk már a földet.

Megtaszítjuk magunkat,

Lábbal...

(1972)

Az igazi ok

Ami a toroknak támad

Valahol lent a szív tájékáról indul.

Nincsen iszony,

Nincs csodálat,

Semmi nincsen

Csak a lényegből kivetített

Belátható halál.

Nekünk ez a törvény

Annyi újat jelent,

Hogy békétlen világunk

Fölött eltört a csend.

A legnagyobb reményben túlhaladott

Egy személyre szabott térfogyasztás:

Hogyha ügyesen tartjuk

Megférhetünk benne,

Alkalmat adhat.

(1972?)

Felhők alatt

A dombon

Lehet hogy újra vér

Felhők alatt

A dombon

Csak pár vörös levél

Ide hozott a testem

Kezem

A homlokom

Felhők alatt

A dombon

Zúgását hallgatom

A malom

Nem is messze

A kenyere fehér

Felhők alatt

A dombon

Lehet hogy újra dér

(1972?)

Ficánkolok

Mint a fenékig befagyott tóban a hal.

Hajaj,

Ilyen az élet.

Háromszor sótalanított keresztvizem

Halmazállapotában

Most valamilyen kristályosodás

Vet anizotrop irányokat a szónak.

A kitalált dolgok kifütyülnek:

Elárultam őket.

Ontanám a vasat,

Égetett kemencéim alatt

Oldanék ki ércet a körmöm alól.

Semmi nem hallgat rám,

Nem barangolnak velem bonyodalmaim,

A részek,

S bár a pátosz allergiáim közé sorakozik

Ólomkatonái mindig legyőznek.

(1972?)

Mi minden roskad,

Töpörödik,

Kereset-kínálat rendszer,

Ha lesöpröm a kezemmel

A szirmokról a virágot.

Mondom: éhes vagyok,

Pedig csak a savak s a sejtek

Marakszanak valahol.

Mondom fázom,

Pedig csak összesereglik

Pár millivoltnyi áram

A rekeszizomban.

Fene esik,

Kedvez a szerencse

Akkora perce,

Hogy van még belőle hátra

Egy fél világra.

Indulat oltalmaz a közegtől

Ami falná

A belém vetett kalóriákat,

A létra eme fokán,

Rafi nált sorba rendezett

Késleltetett kisülését a Napnak.

Ima mormol a létre,

Ahová kiterítettük a subákat.

Ássuk tudatunk hosszát,

Melyben a lényeg

A hatalom sorsa,

Amely megóvhat,

Megetethet.

Himnusz,

Agyagok rajza rángat,

Halhatatlanok karával

Kísér a nászdal.

Mondom:

Ez a hitem,

És közben

Tudja az isten

Mi lakik itt benn,

Mi rágatja velem a csontot,

Mit művel bennem az eretnek

Rajzolat rendje,

Honnan hordtam össze a halmot,

Amelyen osztozkodik a morzsa,

Csóvál a falka farka.

Építem magamban a gondot,

A rosszat,

Lekoptatom a térdem,

Táplálom s ölöm egyre

A rendet a szervezetemben.

Húsom kihajt,

Szövetem vetekszik,

Csíráim csírára lelnek,

Tömérdek érdek oltalmaz a fagytól,

A melegtől,

Tenyér takar,

Tányér etetget.

(1972?)

A fényt

És mind

A törékeny dolgokat,

Ahogy a kéz a ködöt,

A létet a törvény,

Gyűjtöm

Nagy elesettségem perceit,

Naponta vonok határt kétségeimnek.

(1971?)

Nyár,

És közben várom az eget,

Hogy rámszakadjon.

Nyár,

Kezem fején

A könnyed felhők szárnya billen el,

Ágaskodó hangokat hallgatok

A kő mögött,

A szemhéjam mögött.

Nézd,

Mondatja a pillantás velem,

Nézd,

Az idő mögött a fehér tér megalszik.

Faggyá dermed velem

Az értelem,

Eső alá a fűre tett köcsög.

(1971?)

Az út felől jövet

Fák közt a szürkületben

A hó még nem fehér

Nem hullt le még a dér

Az út felől jövet nincs kiáltás

(Görcsös eperfa alatt

Dagasztottam a sarat

A lakója azért fázik

S azért ér a víz a házig)

Estében még kiált

Néha, ha megtalálom

Szememben a fekete madarat

Mert a fény ha van is

Nem éri föl bennem a látást

(1971)

Gombát a menny,

Galambot

A tarkólövés,

Füst:

Éppen csak fegyvercsőnyi kevés.

Éppen csak annyi

Keserű epe a gyepen,

Amennyit a tavasz harapott,

Keveset,

Haragot.

Nézz föl a fára,

Essél kétségbe a láztól,

Meg attól, hogy a szemed elkopott,

Amióta mered.

Kötél,

Hurok,

Röpül, röpül,

Hova száll,

Melyik engemet keres.

Együtt keveset,

Külön-külön sokat.

Velem vannak sajátértékeim,

Kivetítem és megfordíthatatlanná teszem

Az időt,

Amiben a tenger motoz,

Cseppre csepp

Viszen, viszen

A kristálytiszta víz

Felel rám, ahogy a szemembe esik

A sója.

Ások,

Művelem a világot,

A kartávolságnyi rendet,

Hadd üvöltsön rám,

Ha reszket a kezem,

Hadd kérjen számot,

Hadd találjon okot.

(1973?)

A tartalom:

A bizonyosság kétségbevonása,

A víz esése minden száz méteren,

A búza vetése

Minden őszön,

A tér,

A minden transzformációra invariáns rezdülések,

Az okság,

A valószínűség,

A tej a kása körül.

A kanca fehéren:

– Vörös a föld alatta, –

A ritmus,

A mozgás,

A tértöltés szintje,

A feszültség,

A kimért megújulás,

A szív dobbanása.

Összegereblyézték,

Kazlakba rakták,

Utána

Elvitték a szénát.

A kaszálón

Csak karók maradtak,

Csak csókák a karókon,

A füvek gyökerei a földben.

(1971?)

Hamu száll,

Viszi magával a fákat.

Vörös a szemem mögött

A tenger.

Ugyanolyan volt

Sorsom

Mely kettő,

Most véget is érhet.

Gurul a kő,

Ráncokból a verejték.

Körülötte az idő

Üres üvegekben.

(Kicsi kendő három ránca,

Ég kéksége, föld zománca.

Arcukon az út porával,

A tegnappal és a mával,

Hazajöttek a legények,

Akik megérték szegények:)

Legyen könnyű az árnyék,

Puha habba ölelje a tárgyakat

A ráncokban a verejték,

A szemekben a füst.

A só nehéz,

S míg egyet fordulunk,

Már kiterítve mind

Az ég fölöttünk.

(Patak tükrén

Jeges szemmel

Néz az égből

Le a tenger.)

Hogy újra este lett

Legelésző árnyakat látni újra

Lassúforgású világunk felett.

A mese az idő ága-bogában,

Néhai darabjai kimondani látszanak

Az egészet, az egyet,

Melyből pattan tömérdek porontya a létnek.

Hiányzik valaki az asztal mögül

Amelyre gyöngyöket szórt széjjel

Ötletszerűen

A mozdulat.

Nézi, betűzni igyekszik

Az üzenetet, amit a váza rejt.

Csak éppen a tekintetét sütötte le...

Ez éppen a barokk,

Cifrázza festi kékre szobánk egét.

Akkorra már az arány megbomlott.

A kéz, amely valamikor téglát vetett,

Kunyhót rakott, falat,

Medret az ég vizének,

Meghasonult magával,

Ereit tépte fel.

Száz éve,

Ezer éve,

Százezer éve.

Közeg a létnek.

Öt lépés választ el a kortól,

Amelyben semmi sem volt magától érthetődő.

Azonosulni valamivel,

Amely megőriz,

Mint testet a közeg.

Szólni róla,

Szándékkal szólni róla,

Vagy csak elejtett mozdulattal,