UGYANAZADOBSZÓ
Tartalomjegyzék
Furcsa módon
Furcsa módon,
Bárhogyan forgolódom,
Kérem,
Kapom
Igényeim szerencsét,
Dobhatom,
Szedhetem széjjel,
Ugyanaz a dobszó
Kifosztott,
Kirekesztett
Fehér eretnek
Fekete sója
Sodorja,
Siketít meg.
Oldok,
Oldódom
A közegben,
Mehetek újra,
A kezdés
Két marka közé foghat,
Ugyanoda jutok
Mint a paraszti nóta,
Mely kiköpött azóta.
(1972?)
A mészégetés
A mészégetés,
Vagy más felfedezés,
A kova, a tapló,
A vitorla...
A tornyok félnek,
Sebtiben elrejtenek árnyaikból...
Mérhetőség,
Korlátozhatóság,
Kiáltvány,
Megyünk az utcán,
Mészből,
Homokból,
Megyünk az utcán,
Nem ereszt el,
Nem mi vagyunk,
Nem árnyaink vannak,
Háttal a falnak,
Arccal a falnak,
Házaink égnek,
Arccal az égnek.
A mészégetés,
Gúlába rakott szemgödrök csontból,
És minden:
Lehetőség.
Adakozunk:
Mindenkinek van köble,
Vagy öble,
Sajtár a tejnek,
A kerék,
A vályog,
A bontás,
Az Isten.
Élete.
(1972?)
Mióta utcarész
Mióta utcarész
Találkozik naponta itt velem,
S megejt az értelem,
Mióta hoppla-hopp
És pramparam,
Nem bízom el magam,
Épp reggelente szép
Eső csorog,
És nyelvem ölteném,
Hogy kő röpül felém,
Mikor a pillanat
Kivon és összead,
S naponta megzavar
A késő, a hamar,
Gyakorta megvisel
A kudarc, a siker,
És folyvást meggyötör
Az undor, a csömör,
S aztán ha este jő
S eldobott már a kő,
– Hisz holnap reggelig
Az éjjel eltelik –
Irgalom ölthet testet
És a kő le is eshet.
(1972?)
Gyötör az arány
Gyötör az arány,
Az árnyék,
Minden sóhaj sötéten.
Ércre rakódik úgy az idő,
Vasra a rozsda,
Ahogy a tájék
Megteremti az őszt,
Vörösen.
Köd veszi ölébe a sötétet,
Homály kúszik a sápadó gyepen,
A teremtésben fogant
Gondolat elől menekülnek
A kuszált hangulatok.
Ó, hová zuhanok,
Hová zuhanok most,
Hogy fejem fölött
Az őszi ég bezárul?
Hová zuhan velem
Az elfojtott sikoly,
A megtagadott mennyország?
Most, itt a jártányi erőben
Mint a részeg,
Halmozom egyre-sokra
A darabokba összeképzelt estét,
Melyben acsargó történelem
Néz farkasszemet velem.
Az ablaküveg,
Amely mögött
Az almáskert vetközött,
Sötét.
Tükrében sok gonddal
Amit rabolt s rakott
Halomba
A bomba,
Robbantott szét az agy,
Vetett és égetett ki kéz,
Kín ami sírt
Annyi, annyi,
Hogy itt a melegben
Már nem is tudom,
Nem is hiszem,
Nem is akarom hinni.
(1972, november éjjel a Pákei kertben )
Suhan, száll
Suhan, száll,
Ringat virágos kertjeim fölött a dallam,
Az ének.
Hinném enyémnek
Mint színes madarát
A kapzsi gyerekkor.
Lennék bár pillanat
Halvány mosolynyi napsütötte arcon,
Fény élén a kaszának,
Tavaszi zümmögés mely üde, alig halszik,
Lennék bár kéz kövön,
Melyben a szobor alszik.
Suhan, száll
Ringat virágos kertjeim fölött a dallam,
Elhagy, elfordul tőlem,
Iramlik szerte a földön,
A vízen,
Minden elképzelhető
Közegében a létnek.
Fárad velem az este is...
(1972?)
Utaztam egyszer
Utaztam egyszer,
Mint mások,
A buszon
– Barna-vörös, ha jól emlékszem olyan volt –
És nálam a tilinkóm...
Ott a padon,
Ahol másodmagammal
Az éppen-szerda-város volt keret,
Tilinkóm elveszett.
Hiába fordult jobbra-balra már
Az utcákon, a tömbházak között
A busz,
Egyre szűkült a tér fejem fölött,
Hiába nyüszített és brummogott,
Mire végállomásra lelt,
Az ég fölöttem végleg elfogyott.
Jó jó, tudom nem tilinkó az ég
És az ég nem tilinkó, jól tudom,
De látod barátocskám a buszon
A nap, az ég, a nyugat, kelet
Az éppen-szerda-város elveszett.
Hiába is keresem mindenütt,
Már átkutattam mindegyik zsebem,
És ne adj isten, nem tudom
Hová jutott,
Ki vette el...
Azóta, ha valaki énekel,
Vagy tilinkó-muzsikát hallgatok,
Mindig szorongva nézek oda fel.
(1971? )
Összeesik
Összeesik
A meséből teremtett
Tarka pille,
Kalapálgat, kalimpál,
Hallom...
Nő, egyre nagyobb,
Ott veri óriás szárnyával
Az eget,
Ami nincs,
Amit csak a képzelet
Rajzol szemem mögé...
Hörpintenék csodából
Amelyről annyi garral
Kongtak a messiások,
Füstölt tömjént a mágus,
Amelyből kifelejtett
A megfeszített Krisztus
És Poncius Pilátus...
(1973?)
Már pillanat csak
Már pillanat csak
És a könny befagy,
Tó köde lebben
Égi vak vizekben,
Föld sója kóstol
A sötét habokból.
Már pillanat csak,
Már csak pillanat,
És hulltan fekszik elébed a Nap,
Vérbefagyottan,
Pocsolyás vizekben,
Mind amit kitervelt a tavasz
S a nyár megérlelt,
Minden ami kész volt,
Hogy önmagát mérje a végtelennel.
(1973?)
Semmi megfoghatatlan
Semmi megfoghatatlan...
Olyan ez a mostani este is, olyan véges,
Olyan kéjes, halálában olyan semmi...
Jöhet utána az intelem
A század minden elkárhozása,
A gondolat, amiben összeköt a jelennel
Az a különös este,
Amikor táncolt végeken
Kis vacak lélekmentő
Vitt vad vizeken sötét törekvést...
Téged azóta kiszolgált valahány
Lelki köpőcsésze,
Megosztotta teleidet a hóval,
És lehet valamikor
Révbe is jutott a felkiáltás,
A babonás keresése az értelemnek
Ebben a kuszaságban,
Amely a véletlen szigorú rendje szerint
A sorompót ma este lezárja.
A gondolat, lehet csak az epében érlelt,
A savóban sózott akarat volt,
Hogy rendet,
Világot varrjon a nyakamba,
Közben keresett a kiáltás,
Csápja súrolta arcomat,
Sistergett körülöttem a kór.
Soraimban egy olyan nyakigláb világ
Tartja tótágasát a térnek,
Próbálja ölő és viaskodó kedveit,
Olyan múltbafordulás álnok grimasza
Fordítja felém az arcát,
Hogy kifagynak a véremből a savak,
Kialszanak a felgyújtott lámpák sorra,
Kihamvad a csillogás,
Eltörik a fény
Az égen.
(1972?)
Hogyha kezem a földbe markol
Hogyha kezem a földbe markol
S szép városokra fényes tornyokat mázolok,
A mindenkori királyok elküldik kalapjukat.
A mezők, a malmok, s a kemencék
Háromszor körülölelik a földet,
És a szénnel megrakott vonatok
Énnekem fény a napból.
(1968)
Most a bogánccsal
Most a bogánccsal
A borjúrepce
Fonott kaláccsal
Búboskemence
Faggyal a pára
Kapuval kender
Földdel az árnyék
Habbal a tenger
Ó ez a sóhaj
Senki ne hallja
Ez a virrasztás
Ez az égalja
Ahogy kezet nyújt
Egymásnak múlás
Embernek útja
Kénynek a dúlás
Akképpen hullok
Vigasztalatlan
Vas vallatásban
Kemény szavakban
Akképpen rendel
Álomnak hajtás
Mint ez a múlás
Mint ez a rontás
(1972?)
Itt ez a perc
Itt ez a perc
Ennyi marad
Az egyre folyó
Égen,
Ennyi,
Ami tekintetemben ár
Viselem a kort
És minden múltat
Ami elért a máig
Amely hozott
(1972?)
Azzal kell kezdenem
Azzal kell kezdenem
Amivel napra virrad
A szerda:
Az a szó keres
Továbblépés
Más nem-létek felé
(1972?)
Meg is történhetek
Meg is történhetek
Akár a rügy ha bomlik
Szándékomat
Nem béklyózza tudat
Gondolatom
Formáját öltheti
Kiöntött mozdulat
(1972?)
Állandó munka halmoz
Állandó munka halmoz
Sejtjeimben meszet
Az anyagszerkezet
Még odaköt magához
Főleg az ökörcsorda
Lassú lépte mögött
Hajt akkori világom
Oson velem a sóhaj
Kitárt este kezében
Ki tartja rendem számon
Vaksötétség parancsol
Lépést lépés után
Hiszek az értelemben
Az is lehet hiába
Útban vagyok a létem
Másik soha-korába
(1972?)
Tóba fagyott tükörképén az ősznek
Tóba fagyott tükörképén az ősznek
Tündérek kergetőznek.
Sárga szárnyukon le föl lengenek
Huncut táncuk fölött
Nyárból maradt kevés meleget óvón
Sóhajba burkolózom.
Az a vihar mit itt a nyár fakasztott
Csillámait most bennem szórja el.
(1972?)
Elvittük lelkeinket
Elvittük lelkeinket
A híres város falai közé,
Hogy a színek világát újrateremtő
Maroknyi őszben
Idézzük föl a múltat.
A rácsodálkozások
Szüneteiben
Átéltük újra
Belső rezzenéseit az egykori rabnak.
S már kővé vált a tekintet;
A halmok hideg éjszakája
Kék, magába forduló tekintet
Mögé bukott.
(1972?)
Nincsen tere a gondnak
Nincsen tere a gondnak
Nem repeszthet koponyacsontot
Nem kapálhat keresztet
Gondot
Bolondot
A kórság ha foghat
Nyafoghat
A fránya eresz
Melyen a hólé csörgedez
Játszik habokra véve az egészet
Amelyből sorjáz a rész
Tavasz kapom el a gondolatot a szóban
Hó amiből a víz teremhet
Semmire
Sóra
Szűkölő ebekre
Költötte tízparancsolatát a kórság
Repesztett pattintott kőkorszakában
Kivágott tulajdonságok aránya a kövön
Időzik káposztalevesében a gondnak
(1972?)
Táncolt és vallatott
Táncolt és vallatott
Az út amely hozott,
A hajnal, mely elért,
A gond,
Mely összevont
Tekintetembe mart,
A tér, ami kimond,
Idő, mely összetart,
A hangtalan, bolond
Remegő gondolat,
A tér, ami kimond,
Időm, mely összetart.
S közben
A ház előtt
A tócsában a víz
Tükrében les felém
Az újabb április.
Mormolva mondanak
Kis zümmögő dalok,
S velem virrasztanak
A ködös hajnalok.
(1972?)
A fonodában úgy fogadott a fény
A fonodában úgy fogadott a fény,
Hogy szinte kép maradt
Szemem mögött a nyár:
Összekötött sugár
Ráncaiban marad
Mint kevés kis konok
Elvetélt hajnalok
Között az életünk.
(1970?)
Kinőttél az asztal alól
Kinőttél az asztal alól
Ceruza, kés és fehér vászon,
Összesereglik annyi lom
S a fegyelem, hogy rád vigyázzon.
Vajmi kis béke lehet ott,
Ahol a csindaratta dívik,
A nyugalom nem ott terem,
Bár fűzfa hajlik le a vízig.
Jelen vagy mint a repedés,
Mint értelem a bibliában,
S mint sodrásban az üledék
Megkapaszkodsz te is a mában.
Legyél szófogadó, szerény,
Ne ássad, műveljed a kertet,
S megjutalmaznak tettedért
Vas csillagok vagy rézkeresztek.
(1971?)
Félig lakószoba, félig hal
Félig lakószoba, félig hal,
Hering tok, vagy valamilyen harmadik fajta,
Mert olyan a farka.
Van hajnali három kiáltás,
Lehet feljön a mécses,
Nincs út alatta,
Valamilyen harmadik fajta,
Előszobával,
Egy ajtó mögötte...
A kevés fény ameddig megérik,
Amit a mécses adhat,
Belép ide is,
Elérkezik a reggel
A következő napig.
(1970?)
A második megesettség
A második megesettség
Határa előtt
Ing-bong, köröz, érez,
Keserű kenyerét gyűjti a semmi.
Megméretett,
Jogot, jövőt és időt nyergel,
Kapkodja össze szerelmét.
Így termel újra,
Fordul velem a föld.
Szén és agyag emlékszik valamikor,
Hamu, füst,
Az is csak annyi,
Amiből házam fala maradt.
Álmodni teremtett
Az összesereglő ének.
(1971?)
Bő szoknyájában ringott a körben
Bő szoknyájában ringott a körben
Egyedül a nagy nézőtér közepén
Követte fényes sárga foltjával a fény
Olyan könnyen
Ahogy a macska reggel
Fuvolaszót követ a gyepen
Esett, esett körülötte a sárga arany
Ritmusra ringott ott és vetközött
A hidegben
Hol hol marad el a bizsergő kiáltás
A fütty, hol marad el
Félbeszakadt a pillanat
Megtorpant a remény
De újra akkora lobbal
Kereszttüzében
A révületnek
Akkora hévvel vetközött
Taktusra, hévvel,
Rekedten rikácsoló trombitaszóra
A megálmodott
Bujálkodás mosolya alatt
Pucéron ingott,
Üresen
A habokban
A ködben
(1972?)
Oldódj föl
Oldódj föl
Soha nem látott.
Ide, a kicsi háztól
Oly messzire sodort
A magány.
Oldódj föl,
Hiszen hóval
Teleszórta
A hegyoldalt
A november este.
Énekes utcasarkon,
Összetartott kezek közt
Melegedjél
Soha nem látott.
Nem felejtenek el
A rólad szóló esték
És bennük
Az a mosoly,
Amit a tekintet lehajtott.
Oldódj az ég csillagaiba,
A szénbe,
Amely a láthatár
Piszkos fehérje alól kivillan,
Szavainkba,
Melyek akadozó időből
Teremtenek múltat.
(1971?)
Úgy vetni föl a krisztusi parancsot
Úgy vetni föl a krisztusi parancsot,
Úgy inni a borban a vért,
Úgy falni a kenyérben a testet,
Mint az utolsó vacsorán.
Osztani kinek-kinek a múltat,
A lekopott istentiszteletet,
Ami rágott, rágott
Három világot.
Ingóságok között
A hírbe hozott
Cafra gondolatot
(Az újat)
Amint a máglya falja.
Tiszteletemmel
E tárgy megóvhat
Rafináltabb világában a rendnek.
Kerestem környezetet,
Keresett engem,
Vitt a világom
(Az a három.)
(1972)
Partom
Partom
Kezemben tartom,
Minden világtáj, minden napszak,
Együtt.
(1970?)
Nincs akkora tudat
Nincs akkora tudat, akkora értelem, hogy a rendet, amit végül is a szokás, az ösztön rakott, halmozott, kivetné, hajítaná, szedné darabokra. Bármi legyen a hatás, valahol, ami nem méretett, nem adatott össze, valahol összesereglik cseppből a csepp és oda ér, hogy vizet fakaszt, oda, hogy csermely, hogy ár, sodor, dúl, vetekszik. A néhai sorból kinőve kérdez, kószál, lendül az inga, csattan ravasza a rendnek.
Annyi után, annyihoz fogva ez a darabka árnyék, amelyen a kezem bezárul, amelyből ezt a részt örököltem, ötöltem-hatoltam ki, hatoltam arányaiba, feszítettem ki szervezését, ez az árnyék nő át világomon, dönti el az öntelt telet, mondja ki az ítélet hangos imáját. Napok fognak szorosra sorsot, visznek az arasszal kimért szükség felé, hormonok, vérerek velem született lendületben, falban, ami rámdől, ami eláll előlem napot, foltozott kabátban, békében, bénaságban.
(1973)
Egy kis agyag
Egy kis agyag,
Egy kis öröm,
Fiatalasszonyok combja tövéről az árnyék,
A jó szándék,
A kavics valakinek a nyelve alól,
A fény a juharfa leveléről,
A sejtés,
Homlokokról a ráncok,
A próféta arca,
Az összes parasztforradalmak kudarca,
A felejtés,
A mindennapi kenyér,
A pékek lelke,
Öt kő valamelyik piramisról,
Amit egy emberpofájú kutya hallgat,
Egy kis só,
Köszvény,
Lóvér,
A hold udvara nélkül,
A hajóvontatók kedve,
Olaj és egyéb kínzószerszám,
Szélkakas,
Egy torony, amiről nem beszélnek,
Kép a mosolyról,
Szépen-lefeküdni-tudó komoly lányok,
Lábnyomok az ég felé vezető útról,
Kancák és komondorok, vagy más
A kornak megfelelő relatív jólét hordozója,
Például elefántok,
Vagy egy mérce rizs,
Esetleg autó,
Esti imádság,
Bogáncs,
Babér,
Spenót, különösen magas vastartalommal,
Háromlábú üst egyik lába nélkül,
Szent Habakukk álma a borról,
A falra festett mese az évszakokról,
A kolomp,
És minden elölről.
(1969 szeptember)
Kék virágok
Kék virágok,
Lila virágok,
És minden sáros útra hajnal...
Nincs út,
Nincs ház,
Nincs siralom sem,
Amerre járok.
Lehetnék szélmalom is,
Minden vezeklésem akkor is hiába lenne.
(1970?)
Ahhoz, hogy ég szeressen
Ahhoz, hogy ég szeressen,
Az égbe kéne menni,
Ahhoz, hogy föld temessen
Gyökérnek kéne lenni.
(Elhagytak mind a barátaim:
A korsók, a kavicsok, a göröngyök.)
(1967)
Élek
Élek,
Mint a varázslat,
A sertésbordán játszom el
Első szimfóniámat.
Leheletem,
Amiben a bogáncs terem,
Amelyben a tej megalszik,
Melengeti savómat,
Amíg zuhanó testem kifog
Egy percre,
Addig arcom elolvad.
(1971?)
Alma
Alma
Fogalma,
Aranyesőben bőrig ázni,
Kirázni
A hullámból a fodrot,
A füstből a kalácsot,
Menni pucéron mint a mesében
Az ékes kelme őre.
Incselkedik a bér azokkal,
Fogat fogért akik mérnek,
Befogják
Az ez évi termést a halászok,
Hálójuk füstje homályos
Alkonyi leplet ígér.
Megérjük a holnapi meseindát,
Kúszik, kúszik a húszig,
Alkuszik harminccal mint az eretnek,
Negyvennel ölre mennek,
És így tovább, ha akad még század,
Amit nem takar gyalázat,
Nem koldul,
Marok ha jönne mint az árnyék,
Ajándék,
Valamilyen napnak
Valamilyen foltja,
Amely a szemet lefogja.
Hírtelenül
Ide röpül
A pünkösdi rózsa,
Keresett kíméletével
Nyelvel a szél,
Fészket terít a táltos napraforgó.
Ezren próbálták ki a ritmust,
Lépéseiben hallgat
A ringathatatlan rengés,
Becsüli sokra
A sorokra
Kifejtett sejtet,
Irat harasztot
Minden igeringás
Megejtés,
Hulló árnyék a szélben.
Zokszó ne essen,
Kétely ne keressen,
Álom ne találjon
A tájon
Ne legyen intelem
Velem.
(1973?)
Három lépés után a dal
Három lépés után a dal:
Helyem a tű hegyén tágas,
Léptem alatt a nyom...
(Volt egy zsákom,
Foltozott zsák volt,
Benne
Szenem
Fekete volt.)
Valahonnan
Szenet hozok,
Valahová
Szenet viszek...
Tótágast állnak bennem
Tót őseim.
Kevés árnyék vagyok
Egy eperfa alján,
Nevüket szótagolom
A napon,
Fejemen tartom az eget,
Az utolsót.
(1971)
Körülbelül
Körülbelül
Egy szép nyári napon
Írni
Talán
Addigra
Feltöltődik
Jelentéstartalommal
A csöpp
- Öt tenger mossa partjait-...
(1972?)
Tavasz van
Tavasz van...
Csak úgy siklunk el a táj fölött, az idő kora fölött, és töpörödünk hamuvá a tűzből ami zaklat, amely egyre ígérte eszményeinket. Sem könnyek, sem életek, de még a sok ezer keresztrefeszítés sem igazolhat időt és változást olyan konokul mint a tájék, amelyről lassan lemálik a hó, lemálik a köd, zöld gúnyába öltöztet a sejthasadás, a nap felé nyitott tenyere a létnek. Erők és tartalékok bomlanak el, halmozódnak újra, létükkel örököt és változót igazolnak folyvást. Történik egyre körülöttünk az idő, a világ. Málunk. Napunk is egyre kevesebb, hidegebb is. Nem az értelem, a véletlen választottjaiként leszünk örökösei az előttünk járó korok gondjainak.
(1973)
Állok, bámulok a barokkra
Állok, bámulok a barokkra,
A kedves epe elönt,
Tesz vesz velem az álnok fogalmazás.
Részben nehéz a résznek az egészben.
A siratott, az ezerszer visszavágyott sertésborda,
Fohászkodunk, hogy az utolsó,
Hogy nem akarunk már mást csak egyszer.
Ismertem abból a világból is valakit,
Ott a senki földjén, fönn a hegyekben.
Jött és esküdött égre és kapára,
Hogy meglephet az aggkór.
Kifordítom belével a kenyeret,
Kutatom én is itt ezt a parlagot,
Számolok garasokban,
Sorakoznak fölébem a vének ezren,
Hoznak ők is valakit a világra.
Győződöm kubikos kenyéren,
Hogy mióta a világot járom félek a menkő sorsa követ,
Hogy jobb volna a rosszabb.
Nem sorsom nekem senki, de hiába.
Úgy függök a kegyelemkásán,
A kevés szón, amit akárki emberfia adhat,
Mint a kereszten.
(1973?)
Mert a nap szusszanásnyi hulltában fáradtam el
Mert a nap szusszanásnyi hulltában fáradtam el...
Ahhoz, hogy éljek,
Pontosan,
Ahhoz, hogy okból
Az összeálló emlékezet
Ne váljék szitokká,
Ahhoz, hogy legalább
Addig mondjam
Ameddig a fagy
Két szememet befogja,
Hogy az elveszett sors
Visszahulló, halkuló, konok,
Dallamba fojtott utolsó parancsa
Legyen kíméletes,
Mert ó, az az üvöltés a tökéletes,
Amikor pattan az ostor
És pattan a szemfehérjében az ér.
(1973)
Tenyérrel
Tenyérrel,
Óvatosan,
Kitapogatjuk a tért.
Lehet döngölt föld mázolással,
Padló
Vagy perzsaszőnyeg,
Kavicsos fövény,
Vagy aszfalt.
Kettőt jobbra,
És kettőt balra lépünk,
S ha nem ütköztünk eközben
Komolyabb akadályba
Középen
Mindkét tenyerünket
Lassan a földre tesszük,
Azután a fejünket,
Lehetőleg behajtott nyakkal...
Így összesen öt pontban támasztjuk már a földet.
Megtaszítjuk magunkat,
Lábbal...
(1972)
Az igazi ok
Az igazi ok
Ami a toroknak támad
Valahol lent a szív tájékáról indul.
Nincsen iszony,
Nincs csodálat,
Semmi nincsen
Csak a lényegből kivetített
Belátható halál.
Nekünk ez a törvény
Annyi újat jelent,
Hogy békétlen világunk
Fölött eltört a csend.
A legnagyobb reményben túlhaladott
Egy személyre szabott térfogyasztás:
Hogyha ügyesen tartjuk
Megférhetünk benne,
Alkalmat adhat.
(1972?)
Felhők alatt
Felhők alatt
A dombon
Lehet hogy újra vér
Felhők alatt
A dombon
Csak pár vörös levél
Ide hozott a testem
Kezem
A homlokom
Felhők alatt
A dombon
Zúgását hallgatom
A malom
Nem is messze
A kenyere fehér
Felhők alatt
A dombon
Lehet hogy újra dér
(1972?)
Ficánkolok
Ficánkolok
Mint a fenékig befagyott tóban a hal.
Hajaj,
Ilyen az élet.
Háromszor sótalanított keresztvizem
Halmazállapotában
Most valamilyen kristályosodás
Vet anizotrop irányokat a szónak.
A kitalált dolgok kifütyülnek:
Elárultam őket.
Ontanám a vasat,
Égetett kemencéim alatt
Oldanék ki ércet a körmöm alól.
Semmi nem hallgat rám,
Nem barangolnak velem bonyodalmaim,
A részek,
S bár a pátosz allergiáim közé sorakozik
Ólomkatonái mindig legyőznek.
(1972?)
Mi minden roskad
Mi minden roskad,
Töpörödik,
Kereset-kínálat rendszer,
Ha lesöpröm a kezemmel
A szirmokról a virágot.
Mondom: éhes vagyok,
Pedig csak a savak s a sejtek
Marakszanak valahol.
Mondom fázom,
Pedig csak összesereglik
Pár millivoltnyi áram
A rekeszizomban.
Fene esik,
Kedvez a szerencse
Akkora perce,
Hogy van még belőle hátra
Egy fél világra.
Indulat oltalmaz a közegtől
Ami falná
A belém vetett kalóriákat,
A létra eme fokán,
Rafi nált sorba rendezett
Késleltetett kisülését a Napnak.
Ima mormol a létre,
Ahová kiterítettük a subákat.
Ássuk tudatunk hosszát,
Melyben a lényeg
A hatalom sorsa,
Amely megóvhat,
Megetethet.
Himnusz,
Agyagok rajza rángat,
Halhatatlanok karával
Kísér a nászdal.
Mondom:
Ez a hitem,
És közben
Tudja az isten
Mi lakik itt benn,
Mi rágatja velem a csontot,
Mit művel bennem az eretnek
Rajzolat rendje,
Honnan hordtam össze a halmot,
Amelyen osztozkodik a morzsa,
Csóvál a falka farka.
Építem magamban a gondot,
A rosszat,
Lekoptatom a térdem,
Táplálom s ölöm egyre
A rendet a szervezetemben.
Húsom kihajt,
Szövetem vetekszik,
Csíráim csírára lelnek,
Tömérdek érdek oltalmaz a fagytól,
A melegtől,
Tenyér takar,
Tányér etetget.
(1972?)
A fényt
A fényt
És mind
A törékeny dolgokat,
Ahogy a kéz a ködöt,
A létet a törvény,
Gyűjtöm
Nagy elesettségem perceit,
Naponta vonok határt kétségeimnek.
(1971?)
Nyár
Nyár,
És közben várom az eget,
Hogy rámszakadjon.
Nyár,
Kezem fején
A könnyed felhők szárnya billen el,
Ágaskodó hangokat hallgatok
A kő mögött,
A szemhéjam mögött.
Nézd,
Mondatja a pillantás velem,
Nézd,
Az idő mögött a fehér tér megalszik.
Faggyá dermed velem
Az értelem,
Eső alá a fűre tett köcsög.
(1971?)
Az út felől jövet
Az út felől jövet
Fák közt a szürkületben
A hó még nem fehér
Nem hullt le még a dér
Az út felől jövet nincs kiáltás
(Görcsös eperfa alatt
Dagasztottam a sarat
A lakója azért fázik
S azért ér a víz a házig)
Estében még kiált
Néha, ha megtalálom
Szememben a fekete madarat
Mert a fény ha van is
Nem éri föl bennem a látást
(1971)
Gombát a menny
Gombát a menny,
Galambot
A tarkólövés,
Füst:
Éppen csak fegyvercsőnyi kevés.
Éppen csak annyi
Keserű epe a gyepen,
Amennyit a tavasz harapott,
Keveset,
Haragot.
Nézz föl a fára,
Essél kétségbe a láztól,
Meg attól, hogy a szemed elkopott,
Amióta mered.
Kötél,
Hurok,
Röpül, röpül,
Hova száll,
Melyik engemet keres.
Együtt keveset,
Külön-külön sokat.
Velem vannak sajátértékeim,
Kivetítem és megfordíthatatlanná teszem
Az időt,
Amiben a tenger motoz,
Cseppre csepp
Viszen, viszen
A kristálytiszta víz
Felel rám, ahogy a szemembe esik
A sója.
Ások,
Művelem a világot,
A kartávolságnyi rendet,
Hadd üvöltsön rám,
Ha reszket a kezem,
Hadd kérjen számot,
Hadd találjon okot.
(1973?)
A tartalom
A tartalom:
A bizonyosság kétségbevonása,
A víz esése minden száz méteren,
A búza vetése
Minden őszön,
A tér,
A minden transzformációra invariáns rezdülések,
Az okság,
A valószínűség,
A tej a kása körül.
A kanca fehéren:
– Vörös a föld alatta, –
A ritmus,
A mozgás,
A tértöltés szintje,
A feszültség,
A kimért megújulás,
A szív dobbanása.
Összegereblyézték,
Kazlakba rakták,
Utána
Elvitték a szénát.
A kaszálón
Csak karók maradtak,
Csak csókák a karókon,
A füvek gyökerei a földben.
(1971?)
Győzöm az utat
Győzöm az utat. A lehulló vagy a lehullt cseppek között az őszt. Sárga levél, ha a szél fújja, ha dörömböl a lépés a dobon, a kézen a jég. Nem köszönök el ettől a tájtól, amit a tekintet körülvesz. Elaludt már a lámpa is a falu kihűlt kövei között. Dalol, dorombol már csak a guruló kő a kopott hegyek oldalában. Kiterített réten, sárga virágok között: így emlékszem vissza a tájra, ahol az ősz már csak a dért dédelgeti fagyos markaiban. A szél fölött,valahol, ott ahol a világ születik, a kézzel elérhető csillagok között az a kicsi ott, szinte sír alatta a vízben remegő tükörkép. Itt vagyok én. A dúdoló, a felhők alá kitett, elszármaztatott lényege ennek a képnek. A sár, az apró, szitáló ködben a fák feltartott görcsös kezei. Az égbe kapaszkodom én is, a zilált. Személyeket részesítenek kezelésben. Kénnel, kátránnyal, sóval és kenyérrel kezelik a múltat. Emlékeznek. A bemondó hangja mögött minden, amit a század fémből és műanyagból felsorakoztat, amiről dalolni tudunk, amit a táj kavicsos talajából kiizzadt. A vallomás önmagának szerep. Következhet a keleti félteke tizenkilenc fok kilenc perc hosszúságának megfelelő hangmagasság. A kő, amit átsejt az arcom a földön, amitől elválaszt a torok, az üvöltő, öklöt rázó földindulás, a kő a benne rejtőző kiszabadulni vágyó szoborral. A falu azóta alszik. Ott, arra kicsi fényfolt, mögötte a hosszú, alig sejthető fekete állat sziszeg. Elvágyik erről a tájról.
(1972?)
1. Hamu száll
Hamu száll,
Viszi magával a fákat.
Vörös a szemem mögött
A tenger.
Ugyanolyan volt
Sorsom
Mely kettő,
Most véget is érhet.
2. Gurul a kő
Gurul a kő,
Ráncokból a verejték.
Körülötte az idő
Üres üvegekben.
(Kicsi kendő három ránca,
Ég kéksége, föld zománca.
Arcukon az út porával,
A tegnappal és a mával,
Hazajöttek a legények,
Akik megérték szegények:)
Legyen könnyű az árnyék,
Puha habba ölelje a tárgyakat
A ráncokban a verejték,
A szemekben a füst.
3. A só nehéz
A só nehéz,
S míg egyet fordulunk,
Már kiterítve mind
Az ég fölöttünk.
(Patak tükrén
Jeges szemmel
Néz az égből
Le a tenger.)
Hogy újra este lett
Legelésző árnyakat látni újra
Lassúforgású világunk felett.
4. Minden ajtó
Minden ajtó,
Minden ablak,
Egyik fele számonkérés,
Másik szeme bűnbocsánat.
Egy szemében ujjongás van,
Másik szemében a bánat.
Az istenünk,
A sors,
A jobbik,
Sokszor a házak között térdel
Kenyérben, sóban méri jussát,
De sokszor krumplihéjt ebédel.
Minden ajtó,
Minden ablak,
Két kéz,
Amely köt s elválik.
Az istenünk,
A sors,
A másik,
Két keze közt
Marok kovásszal,
Két nap között
Az éjszakával.
(1971?)
A mese, a föld, az idő ága bogában
A mese az idő ága-bogában,
Néhai darabjai kimondani látszanak
Az egészet, az egyet,
Melyből pattan tömérdek porontya a létnek.
Hiányzik valaki az asztal mögül
Amelyre gyöngyöket szórt széjjel
Ötletszerűen
A mozdulat.
Nézi, betűzni igyekszik
Az üzenetet, amit a váza rejt.
Csak éppen a tekintetét sütötte le...
Ez éppen a barokk,
Cifrázza festi kékre szobánk egét.
Akkorra már az arány megbomlott.
A kéz, amely valamikor téglát vetett,
Kunyhót rakott, falat,
Medret az ég vizének,
Meghasonult magával,
Ereit tépte fel.
Száz éve,
Ezer éve,
Százezer éve.
Közeg a létnek.
Öt lépés választ el a kortól,
Amelyben semmi sem volt magától érthetődő.
Azonosulni valamivel,
Amely megőriz,
Mint testet a közeg.
Szólni róla,
Szándékkal szólni róla,
Vagy csak elejtett mozdulattal,
Ellenőrizetlen lobbanással a szemben.
Hinni, hogy elérkezett a pillanat.
Igény, hogy láthatatlan világokat teremtve
Kevesebb kétséggel vonjuk meg a határt.
Közben szavaiban,
Közben a korban, amely a félelmet legyőzte,
Vallotta az elérkezést
Egy biztos és valódi örököshöz,
Kipattannak rejtett kétségei.
Csak az egy, csak a van teljes.
Zöld fában,
Nyíló virágban,
A testben,
Íme elérkezett a törvény.
Ép és törékeny isteneket teremtve
Általuk él,
Tükrözik részeit.
Minden természetes.
Minden lépés szabály.
Történhetetlen léteit teremti meg a lét.
Megfogalmazza saját magát.
Ege kék.
Féltő és szerető öleléssel
Vízpára festi rá illó szeszélyeit.
Látható,
Kitapintható,
Mérhető,
És ez már megteremti a pillanatot.
Azóta részei lehetünk mi is.
Érc pendül,
Kapa csorbul,
Kerék nyikorog,
Formát vált az agyag,
A föld.
(1972)
Csak úgy, ahogy mondom
Csak úgy, ahogy mondom,
Csak ahogy hagyom vitetni magam az árral,
Amely egyre erősebb,
Sárga és mocskos habok közt,
Mindössze itt vagyok újra
Meztelenül,
Az ég szürkéje alatt szitáló ködben,
A nagy kibékülés,
A nagy leszámolás
Közben.
(1972?)
A tétlenség lehet
A tétlenség
Lehet,
Most is
Ebédszünetkor,
Rongyokban lóg fölöttünk
Az égről le
A tér.
Beszélgetünk a vízről,
A megrepedt falakról,
A zsákokról,
A lisztről,
A nyomokról a hóban...
Megtámasztja
A napfény
Mosolyunkat
Ketyegve
Merevült rendjét szabja
Az elfolyó időnek
És dúdolgat
A csenden
Hizlalt időnk
Az óra.
(1969?)
Valahol Szibéria fölött énekelsz
Valahol Szibéria fölött énekelsz
Mosolyodra
Kővé válik az ember
A flóra.
Nem ismertelek soha merésznek
Sem én sem a város a víztoronnyal
Egy kicsit a múltadra esel szét
Mint a fehér fény zöldre és ibolyára
Fürdővízre és meztelen gyerekekre
Közeli vagy s mégis tapinthatatlan
Az orgonahangok a tetőre szállnak
Beszédünk elakad
A folyó amit szerettünk
A part a fákkal
Az ég fölöttünk
Útjaink egymás mellett
A tér amelyken elásták a szobrot
Ennyi maradt csak
(1970)
Számomra minden hajnal ajándék
Számomra minden hajnal ajándék,
Hogyha megérem.
Testeimben az üledékek,
Ereimben a vérem...
Enyém a csütörtök reggeli folyópart,
A piros szalag, amely valamilyen törékeny arcot övez,
A párbeszédek az időről,
És enyém a sarokról a harmadik lépés,
A lábnyomok a hátam mögött,
Az árnyék, ami kísér,
Az út, amely oda visz, ahol jártam,
A vertfalú kunyhók szabadalma,
A jóság hatalma...
Egyedül nézem az áradt folyót,
– Valahol szerda este van még –
Most jó, hogy elmerengek rajtad,
Péntekre beborulhat, fagyhat,
Péntekre elfelejtelek, mint a sebet a homlokomon,
Mint a sárga virágot gyerekkoromból,
Mint csöndes, lassú útjaimat hazáig.
(1970?)
Minden város olyan
Minden város olyan
Hogyha kövekből építették
Vagy fából
Vagy a jéghordó emberek
Emlékeiből
A lékekből a jégen
Ugyanolyan a füvön a harmat
A kása
Az utak
Szabad áramlása
Szabad ölelkezése
Bárhová visznek
A só útja
A kenyér útja
A víz útja
A kutak amit ástak
Mélyek
Nappal a csillagok
Látszanak bennük
Ez a világ
Az út
Ez az ölelkezés
Ez a napimádat
Az egymást föltételező dolgok
Ezen egymásutánja
A tárgyak a térben
A vetítővászon mögött
A megfoghatatlan
A tenger sósan
Az ég
Kéken
Íztelenül
A fényaberáció okával
Fénytöréssel
A sebességek aránya
Szögekben
A válság
A fény és árnyék között
A határ
Reggeltől estig
Egyes rendelkezések
A mosolyról a szemben
(1970?)
Gót és barokk ívek
Gót és barokk ívek
Kezek nyoma a földön
Egész Latinamerika hallgat
Különös tekintet
Séta a téren
Ahol a dögvészeseket eltemették
Felsőausztria itt van alattunk
Balra a zöld hegyek között
Nekünk is jutott a sóból
Hallod a gondolatom
A szobám faláról visszapattan
Szavaidat nem értem
Nagyon távol
Valami zúgás
(1972?)
Hiába keresem magamban
Hiába keresem magamban
A soha-vissza-nem-térés melankóliáját
Úgy peregnek le rólam a csodálni való dolgok
A szemem szakadékában úgy elmerülnek
Az órák sorban
A tornyok zöld zátonyok
Elakad rajtuk a kongás
A föld a végét éri alattam
A hegyek lelkében
Valamerre
Fogócskát jártak erre őseim
Hát újra egyedül vagyok
Szédítő városok magasában
Négy fal között
Valaki keresni fog holnap tizenegykor
Valaki aki nem ismer
Valaki akit nem ismerek
De az ég kék neki is
A város ilyenkor
Amikor árok dorombol
S félóránként
Kongás töri kerékbe a sötétet
A holnapi napot várja
Velem együtt
(1972?)
Jók, rosszak
Jók, rosszak
Köhögnek össze,
Köpnek szét,
Kerítenek hatalomba...
Fogyakozik körülöttem a világ:
Kötél lóg,
Száj kóstol a borból,
Barázdabillegető billeg
A dér koronázta bokrok alatt.
Szóba ne essék
A következetesség,
Ne fogadja be a hányást a szám,
Ne legyen kenyerem a kérdés
Amit naponta feltesz
Apraja-nagyja egemnek!
Annyi kacat,
Kiötölt teremtés
Van bennem elásva,
Annyi ének szólt arról,
Hogy a legszebb,
Annyi karom fárad
Mióta az ég felé tárom!
Fáradt,
Kopott,
Feledékeny
A létem.
S száll ide a füst is,
Amely megfagy a szemben...
(1973?)
Rikító tavasz-köntös
Rikító tavasz-köntös:
Elönt az eszményi virágzás...
Lázas arcához emel,
Lázas ajakkal érint,
Kihajlott,
Kirebbent
Tekintetemmel
Kapkodom össze.
S ha a Nap már lement,
Az éjjel
Összemosott szegéllyel,
Koromvirággal,
Festett,
Terelt harmatot,
Követett meg,
Ígért igét e dallal.
(1971?)
Termem a fát, a fagyot
Termem a fát, a fagyot,
Teremtem a sejtet,
A selejtet,
Az alkalmazottat.
Harcolok okkal,
Fagyokkal,
Tekintetekkel...
Összegyüjtöttem a szerencsét
Sóját, nevét,
Növekszem,
Megjárom a világot.
Ágon mosoly,
Virágon ének,
Fürt kicsorduló borral,
Alkalom oltalomra...
***
Osztott és kért és kapott,
Mert hirdetett ige
Cselekvés-semmibe
Harapott.
Ritka ringyó-igyekezet
A festett ékezet.
***
Ékezet,
Okulat,
Kifejezettség,
Az ösztön a fészek körül
Odúba bujtat,
Furcsa
Táncot járat velem
A történelem.
***
Tudom jól,
Elválhat tőlem a teremtés,
Kiköphetem a lelkem.
(1971?)
Ó a mesés középkor
Ó a mesés középkor
Amikor a tetvek
Velünk lehettek,
Patkányok úsztak
Párolgó húgyban
Folyt
Agyonzsúfolt
Utcáiban a dögvész,
Pár évtizedes
Szabályos
Szabadesésben
Haltak éhen
A parasztok.
Ó a mesés középkor,
Amikor a szentek
Vajat ehettek,
Mikoris pénzért
Osztották a malasztot
S lehetett kutya-rosszabb
Az eretnek
Ingóságok között
A cafka gondolat,
S jutalmul juthatott
A máglyán fölmelegített
Angyali születésnap.
Tiszteletemmel,
Ma ettől a tárgy megóvhat
Rafináltabb
Világában a rendnek?
(1974, Deák Tamásnak, p. m.)
Úgy őrzöm...
Úgy őrzöm emlékeimben a vizet, amely hideg kristályaival lepett meg zöld ölében a hegynek, úgy őrzöm emlékeimet az utolsókat, úgy őriznek engem utolsó emlékeim.
Terültek azóta fölém fehér szemfedői a füstnek, fekete szemfedői a füstnek, terültek azóta fölém az égő faggyú illatai. Szeretem emlékeimet. Üzenet és öröm lakik velem egy födél alatt, mikor lehajlanak értem.
A kiáltás, csak amolyan meglepetéstől elálló lélegzetvétel mögötti, tehát ez a kiáltás, hogy istenem, milyen szép is volt a világ, milyen üde és zöld is volt a tavasz milyen másik... Talán nem ismernék rá, ha szembe jönne velem, hiszen csak olyan lehet, amilyet a képzelet, a gondolatban lakó sóvárgás szülhet.
Harmat hullásában, alkony csöppeiben, hintázó gallyak alatt, hűs víz tükrében látom a tájat. Belédobott kavics hullámot vet, reng, inog, összeomlik a kép, összedől a hegy, beomlanak a falombok. Megindul minden, meghasad az ég is, didergő este feszíti már árnyékait a gyérülő fényeire.
Szintelenül, szüntelenül keresem a napot, melynek a vére elfolyt.
(1974?)
Összefogott markomból a homok
Összefogott markomból a homok...
Maradok ember,
Maradok.
Hiszen nagyon is sokféle éle lehet a szónak
A vetélő sokféle vásznat üthet...
Fegyvert kéz markol,
Homokot marok,
Erdőt irthat
A fejsze,
A tűz,
A közöny.
Kezet emelhet az áldás,
Vagy az átok.
(1971?)
Őszibánat
Őszibánat,
Téli sejtés,
Csökött kóróként felejtés...
Vörheny leveleket ettem,
Vérrel telt kupába szedtem
Magokat az ősz hajából.
Szürke szelek ostoroztak,
Sárgahátú hegyek hoztak,
S mire elérkeztem máig,
Dereléstől hóhullásig
Megült bennem a felejtés,
Őszi bánat,
Téli sejtés.
(1968)
Szó szerepel
Szó szerepel,
Jó szereposztás:
A Nagy Kezdőbetűt írjuk.
A szem zsibbad az erölködéstől,
Lüktet.
A jégkárosulttal karöltve
Ringat
Cserepet,
Üstöt,
Cserél
Jutányos áron
Gyűrűalakú
Füstöt.
(1971?)
Még kérek jó napot mindenkitől
Még kérek jó napot mindenkitől,
Nem fontos meddig,
Nem fontos, hogy minek,
Nem fontos milyen gondolat visz el.
Tájékozott vagyok...
A kőbánya rakodótelepén
Kova s obszidián arcú parasztok
Búzakévéket raknak egymás fölé.
Hideg lett újra,
Dér terít lepelt...
Kúszik elém a tóparti fövény,
Kénkő sárgája festi meg az erdőt.
Nyugtalan ég a kislábas fölött,
Gőzében csillagokkal viaskodik a hold.
Ilyen a kezdet,
Ilyen a folytatás,
Ilyen lehet a vég...
Az összecsengő lármában kezem
Fehér pillangó,
Égről-égre száll...
(1974)