ALKALOM

Ablakomból a fákig

Pár arasz

Abrakomból az alma

Egy fényév

(1974)

Mint amikor a házak között megyek

És lépteim úgy koppannak a kőre

Mint jégverés bádogtetőn tavasszal

Mint amikor a megterített asztal

Kínál kaláccsal s mindenféle jóval

Mint amikor föld gyomrából csikorgó

Csilléket húznak föl a vak lovak

Mint gép amely a teremtett csavarhoz

Egy keveset mindig magából ad

Mint a csorda amely tarlóra hajtva

Boklásza át amit a nyár hagyott

Mint oltalom mely a reménye vesztett

Rabok fölött sorjázza a napot

Mint ámulat ejt meg az esti réten

Mint irgalom, hogy a hajnalt megérem

(1973)

Felhő honából,

Ég guzsalyából,

Fonja

Folyóra,

Hegyekre,

Tóra,

Messze merengő,

Fénybe derengő

Hajnali

Csöndre,

Fára és

Földre

Este az alkony,

Éjjel a holdfény,

Nappal

A csöppek

Csillogó

Tánca.

És a zenéből,

Hajnali csöndből,

Összefonódva

Alkony ködével,

Fény illatával,

Éj sűrűjével,

Föld sóhajával,

Ég bíborával,

Virrad a reggel.

(1967)

Számbavesszük a sorsot

Ma este számbavesszük

Konok időbe oltott

Óra kattog fölöttünk

S mert nem tarthat velünk

Időnk akármi kedves

Választanunk kevés

Adakoznunk keserves

Ármánykodó korok

Hogyha velünk megesnek

Táncukban ami ropna

Láncukban ami csörren

Rászednek megaláznak

Kiköpnek elmenőben

Táncukban ami ropna

Láncukban ami csörren

Acsarkodó korok

Akik velünk megesnek

Táncukban ami ropna

Láncukban ami csörren

Csócsálnak felzabálnak

Kihánynak elmenőben

Táncukban ami ropna

Láncukban ami csörren

Számbavettük ma este

A sorsot számbavettük

Komor ámokba fojtott

Kórság dobolt fölöttünk

Szakadnak ránk a múltak

Jövőink elvetélnek

Lámpáink mind kihunynak

Reményeink kiégnek

(1973)

Apró zajokban

Lomha csönd ül

Harap a kocsma szája

Száll a szalonka

Éget a jég

Keserű a szájban a torok

Megfog a ringó rét

Nyár árnya rebben

A pilláim alatt

Elnyúlt hanyatt

A felhő szürke szárnya

Az ég alatt

Nem találok csapást

A minden-réti-rendben

Sápad a láthatár

Elrévedő szememben

Ág rezdül

Reszkető

Fuvallat kúszik érte

S a pillanat befagy

Az alkonyatnyi fénybe

(1973)

Hasznosságom lehet

Föl nem vállalt szerep

Bár volnék gyatra szint

Csak alkalom szerint

Azt, hogy most éppen itt

E leírt sor felett

A lét még társam is:

Árnyalt vagy elmosott

Emlékem aszerint

Idéz vagy elfelejt.

A mód, ahogy tekintetem kiont

És látni vél,

A Nap ahogy ragyog...

Eszméletem,

Mely naponta terem

Határt velem,

Korom.

Nem valami magas

Nagy áhítat hat át

Csak alkalom vagyok

Hogy kínálja magát

(1973?)

A dal

Még az éjszaka

A második kakasszó mögött fogant

Megosztaná a hajnalát velem

Súlyos ágon

Kicsi vékony

Alig látható világom

Kicsi világ

Csuhaj fakó

És benne mégis hull a hó

Az öröklött idő törvényei szerint

Ha megérem

Elmondom én is

Mint letéteményes

Képeimet a korról

A vérig vallatott idő mögött a táj

A mindig változó

A mindig örök

Hát itt a reggel

Mely a halvány eget

Éjjel szedett könnyekkel

Mossa mossa

(1972?)

A hét idő,

Amely nyugat, kelet,

Öt égtáj együtt

És külön-külön,

A vízözön,

A só és kenyér,

S annyi kereszt,

Ó annyi kín-keserv...

Az ősz mint óriás

Túlért sárga gyümölcs

Levével öntözi

A bükkös hegyeket.

Ennyi a mai nap,

Amennyi megmaradt,

Hogy bujdosóbb idő

Idézze a nyarat.

Agyag markolta kéz,

Homlok ráncos, konok,

Mögötte összegyűrt

Keserves hajnalok,

Hogy a göröngyökön

Hempergessen a nap

Kevés könnyes szemet,

Kis, köpcös kazlakat,

Mert az öröm kevés

Szusszanása között

Egy pillanatra bár

Házunkba költözött

(1973?)

Ordas fogak vicsorlatában

Muzsika róla, hogy máskor

Mi voltunk a jelenkor

Minden idők köldökén a virágok.

Szembe velünk,

Rettentő nagy bámulatában,

Zegzugos gesztusok alatt

Ott trónolhat

Agyakat kifacsarva.

Nyála csorog,

Fog acsarog, azonosság,

Ökör-vér, ordas torok.

(1973?)

Fény nyújtozik, sugár,

Beléfagyott a reggel,

Sötétség bújik el a dombszegéj mögött.

Zörögve indul az ébredt virág,

Földed gyalulja

Eged nyújtja

Gyújt nótájára pipafüstöt.

Vétkeztem uramisten.

Csak én.

Amerre szembenéz velem,

Körös-körül

Ameddig fény terem,

Kuporog szótlanul.

Konok.

Folyton csak csönd

És arra ébredek

Hogy ég fölöttem is

Az ég.

(1972?)

Hiába is kiáltnék most is torkomszakadva

Még mielőtt az éjjel lázas lidérce kelne

Még mielőtt a házon lángra kapna a szalma

Mielőtt a kakasba az átok fészket verne

S a kukorékolástól dobhártyám beszakadna

(1973)

Kitudja honnan-hol utam hozott

Hány létemet kerülte el a kórság

Hány hátamon hordott hány folytonosság

Amíg sodrása hozzámig jutott

Maroknyi kegy halomnyi vak szerencse

Fogott össze hogy életeim mentse

Ide teremtem nem tudom mivégre

Hol félrenyel az eszement valóság

Csahos vigéc ágáló tökmagszerzet

Füstölné ki sorsomból a kegyelmet

Ágaskodok kapaszkodok a korba

Mely köpne ki utálna ki magából

Mert hogy vackom a más vacokja volna

Vigasztalás

Jöttment fattyú vagyok

Vigéc akad aki annak tekintsen

De hátamon sor sorsokat hozok

Így hát a bőröm nem adhatom ingyen

(1973?)

Sejteni bár

Azon a tájon

Ahol a nap árnyéka kaptat

Az az az utca

Az az a tájék

Az az a vér buggyan ki szájon

Ostorok este

Ez a világtáj

A szunnyadóban ez vet virágot

Az elhalóban gyökeret ez ver

(1972?)

Ég

Homályos öble alatt

Szegődnek hozzám

Eltévedt percek testvérei

Akiket több élet szült

Több halál nemzett

Szemérmes semmitevéssel

Semmi-nem-akarással

Kapaszkodik egembe

A halkuló dallam

Ha imádkozna rá a felejtés

Eszmélet álmodik

Az ökölcsapás

Két irgalma között

(1973)

A csütörtök esti fény alatt

Ketté lehet hajtani a papírt

Ami a napfény zugából maradt

Hogy pátyolgasson egy kevéske pírt

Most hogy a tél olyan váratlanul

Állat és ember nyakába szakadt

Most hogy a köd a gallyak között

Zúzmarából font

Szakállat növesszen

S a hóba burkolt esti csönd

Kongó semmibe vesszen

(1972?)

Az én világom ugyanaz a rend

Mint amiben a napraforgó terem:

Egyidejű tekintet,

Amely az út kövén

Az eső verte fényt tereli össze.

(1972)

A tékozlatnak szánt idő lejár

Kísérnek mind

Ha vannak napszakok

S percem ha volt

A perc az elhagyott

(1974)

Borúnk

Derűnk

A fegyverünk

Derűnk

Borúnk

Hogy volt nyarunk

Borúnk

Derűnk

Hogy lesz telünk

Derűnk

Borúnk

Hogy még vagyunk

Borúnk

Derűnk

Hogy még leszünk

Bukfencezünk

Hogy jó fiúk legyünk

És tapsolunk

Mert jó fiúk vagyunk

(1973)

A képzelet akár madár a lombon

Megülni látszik társ lehet velem

Mint megtalálom szavait kimondom

Hogy életük az életem legyen

Szállanak szerte mint hangban az ének

Kapkodnám össze már nem is enyémek

Igézetük ha újra rámtalálna

Már más madárként szállna másik ágra

(1972)

Mindegy, hogy meddig érek,

Hogy fölhagynak velem vélt állomásaim,

Hogy nem fogadhat magába a hír

Mely adakozóan az időt bejárja.

Hazatérőben,

(Hol is van a hazám,

Hová is lettem ?)

Árnyék vonul,

Apadt napok kísérnek.

Fát

Nincs kinek vágjak,

Kunyhót

Tapasztanom nincsen kinek.

Mindegy hová jutok

Hisz hatalmam tömérdek:

Reszkessél pitypang,

Indulnak katonáim,

Hogy buborékaidról

Lefújják a habot.

(1974)

Áldott öröm a béke öröme

Amit a szomjas áhítat keres

Keresni hozzá hajnalt harmatot

Lombkoronát pipacsos réteket

Láthatárt rája felkelő napot

Áldott öröm a béke öröme

Amit elaggó gyermekszív szeret

Összeterelni abból ami volt

Amit még őriz az emlékezet

Cserepeiből rakni össze mind

Hogy varázsát idézné föl megint

(1972)

Arról persze itt nem károg a csóka

Nem tékozol jósors termő varázslás

Arról

Hogy talán utoljára látott

Lecsukló

Szemhéja résén a szemétház

Áldásos eszme

Intelmes isten

Vasrudakkal feszített apró szavak

Nem föltételezem hogy az alku

Elhozná ide alkalmaimat

A lényeg elvész

A lényeg csak a fogalmazás

Csak a kereslet

A dolgok fölvetése

Kiosztották a kártyát

Kifosztották a rendet

És hát nekem már nem jutott belőle

Mert nem ugrok talmi hatalmi szóra

És semmi kő ájtatos szó nem esket

(1973?)

Jó.

Világ proletárjai,

Április 28., csütörtök.

Balracsavarodás,

Jobbsodrású rendszer,

Hinta-hinta.

Előny,

Valóság,

Lóság,

Abrakadabra,

Abrak,

Gyámság,

Gyomormosás.

Valóban idejöttünk

Szellemében.

Teszem azt, másképp,

Mondjuk ököllel,

Idő előtt.

Kétely ha mászik

Fohászig.

Kiverte a dilit,

Kiverte a fogát,

Intelemmel.

Fokhagyma szesszel,

Vetekszel,

Vetemedhetsz

Árnyékában a napnak.

***

A szimbólumrendszer, amely szerint a kéz, amivel a virágot... amely szerint a tartalom őse az időtelenség, a lehullt aranyalma szedetten, rohadtan. Idejében a dörgés, túl a szalasztott lehetőség határain. A szenny, a szivárvány, az ármány. Adó, oda, odaadó, ódaadó, imakönnyek, Krisztus kalácsa, lácsa. Ez itt a szükségszerűség. A zsebében a térde. Jött sűrűn értünk hasonló időszakokban. Andalodó, angyaladó, adóangyal. Kirendelt háborúban, amióta az eszemet tudja. Amióta az agyamat marcangolom, amióta...marcal. Eltelik, máskor is voltak... Közel három százalékkal a bizonyosság. Önerőből az önbizalom, bizalom önben. Előirányzott.

...

Vállalás,

Vallatás,

Munkaközösség:

Szerint...csupán...százalékot

(Kitölteni tessék).

Az űrben

Leng a levegő áramlása,

A kása

Íze.

Holnap

Figyelmeztettek.

Leszóltak.

Leeresztettem a krumplilevet.

Kondul

Minden erővel,

Néhanapján.

(Ízzel,

Halommal,

Bizalommal,

Bikacsökkel.)

(1973)

Az ősz hangjai

A ködön át

A tompított visszhangon keresztül

Eget terítenek

Délnek

A darvak

Körülöttem

Körülöttünk

Hull hull az idő

Egyre hidegebben

Magát hangtalanul marja a fákba a rozsda

Dértakarót a fagy a gyepre terít

„Megérkeztem újra

Telve a hiánnyal

Amely lassan

Túlnő a napomon”

(1973?)

Eszmék,

Hatalmak,

Birodalmak,

Papok,

Árkok,

Bogáncsok,

Áramlások,

Vetések.

Mezsgyék,

Amelyek megszabják

Kenyér és málé közötti távot,

A kapanyél hosszát,

Az út sorát.

És csattogó bakancsok

Átléphetetlen határt szabnak a légbe,

Égben és földön körök,

Kaszárnyák,

Krumpliföldek.

Ez a föld örök.

***

Tér,

Tilalom,

Kinek-kinek.

Egyik tagad,

Más halogat

Vagy hallgat.

Imperiális kancsó,

Benne lelkek,

Falak és falramászók,

Hajóárbócok,

Zászlók,

Potom pár milliárd gladiátor,

Tészta.

***

Rák térül,

Bak forog,

Az istenek,

Hogy ne zabálják széjjel,

Összefogják a délkörök,

Szegéllyel.

***

Ücsöröghet,

Didereghet,

Amíg a bakancs

Föl nem enged

Dalt,

Virágokat,

Galambot.

Előfordulunk,

Várunk,

Szesztilalom van.

(1970)

Földig kúszik az ég

Égig az árnyék

Kard villan

Kapa kondul

Hasít

Gurul gurul a mennyben a kő

Dobszólója morajlik

(1973?)

Magába rejt

A porhüvely-szelence

A test nevű

Időm hogy tartna számon

S alkalmasint

A múlt is rámtaláljon

Megunt

A múlt

Odalök a jelennek

Sújtás legyek

Valaminő hiteknek

A köldökén

Ha környékezne eszme

Amíg takar a porhüvely-szelence

A test nevű

Mit szétszed az enyészet

S pora leszek

A holmi röpke szélnek

(1974)

Szemet égető melegben

Hosszú poros út

S a végén

Kavics tenger

Homok tenger

Száraz szemek

Poros lábak

Visznek köveket

A hegynek

S az árnyékra is vigyáznak

Roggyant házak

Mind fehérek

És az utak

Mind kopottak

Mehetsz rajtuk

Napkeletnek

Napnyugatnak

(1971?)

Éjszaka,

Olyan közel,

Hogy fonódik, kapaszkodik

Arcomba a korom.

Redőiben a város,

Ez az egy,

A földből a kitervelt,

Kiégetett darab,

Annyi halottal

Kövei alatt,

Annyi tömérdek betűvel

A fejem fölött,

Talán gondterhelt homlokomra várt,

Komor, sötét ráncába költözött.

Világom fele távolodik,

Egyre kisebb,

Zenéje egyre fogy.

(1973?)

A május

Ezen a szép napon

Helyszíne életemnek

Kép kezdi jókor

Fény szivárog át

A hajnal fái közt

Arcomon megpihen

Zöld tengerét

Ringatja fű özön

Szikrát csihol virágokon a harmat

Sziporkázó reggelem rámköszön

(1973?)

Tartalmaim

Hogy újfent megviselnek

Formátlanokra nyűtt világszerelmek

Hozna homályból szőtt

Csalóka álom

Tartalmaim hogy végleg megtalálom

Talán a múlt

Volna hogy összetartson

Valami hajdan képzelt messzi parton

Hogy tenger lenne

Kék az ég fölötte

S a láthatárom

Végtelenbe veszne

(1974)

Bár védene

Létem hogy tartna számon

Időm akadjon megpihenni benne

Mígnem falánkul végleg fölzabálom

(1973)

Elkezdődött a nap.

Legközelebb élünk;

Legközelebb jó a közérzetünk;

Legközelebb este lesz,

Mert a délután már sötétül.

Egymás között

Csak mint sok más egyébről

Az időről is szó esik.

A valamiről, amely a messze múltban indul,

A messze jövőbe tart,

Talán a végtelenbe.

Múltakat gyűjt és jövőket soroz.

Az időről, melyet épp érzékelni tudunk.

Két kézzel óvjuk benne

A családi élet harmóniáját

Mondjuk tizenegy óra húszkor,

Vagy éppen átvágunk a térdig érő havon,

Hogy elérjük a bokrot

Amelyben a nyáron fészket rakott az ökörszem,

Vagy ülünk egy széken

Egy kórterem ajtaja előtt,

Vagy mögötte.

– Újabban fáradékonyabb az ember -

Kapunk el egy foszlányt a beszélgetésből

Két aggastyán között a buszban.

– Újabban a telek nem a régiek -

Ismételjük el többször is

A gőzölgő kávé fölött,

És talán nem is vesszük észre,

Hogy mindig ő a főszereplő:

Az idő.

Milyen is lehet

Amikor nincsen velünk,

Amikor az idő nincsen?

Számomra az idő a rét,

Amiben a szerencse,

Az irtó szerencse

Az a pipacs, amely reggel nyit,

Estére szirmai hullnak,

És mégsem fölösleges.

Az idő fölötte elvégeztetett:

Nem többre és nem kevesebbre

Mérte a a lét szabálya.

Ismét eltelt a nap, az esztendő,

Az óra, miközben fülembe cseng

Minden kérdés.

Átveszem a táviratot

Óvom idegeimet a zajártalomtól.

Nem tanácsolok semmit senkinek.

Körös-körül a nagy várakozásban

Már ősz lett,

Körös-körül a nagy várakozásban

Félméteres hó hullt a tavasz mezőire.

Körös-körül élünk,

Legközelebb.

(1973?)

Visszhangja kong

Mint lépteim szorozza

S oszt dermeteg homályt sikátoromra

(1972?)

Bölcsőre nem futotta

Mert szú sercent a fába

A fűzfateknő öble ringatott a világra

(1971?)

Csak az a göcs

Hogy ránkszállt az átok

S kiforgattak égből a messiások

(1974)

A törpe fény is öröm

Annak aki a sötét utcában lakik

(1973)

Éggel ágaskodom

Esővel zuhanok

Tűzzel világítom meg földemet

Társaim a kövek

Társaim a szavak

Társaim a gondolatok

Akad sokszor kimondhatatlan

Közben íze édesből keserű

Közben színe vörösből barna

(Hulltában a csillag is álmodik

Valami jóra gondol)

(1972?)

Tétova láng pislákol reszket

Imbolygó árnyakat lebegtet

Tátogó csöndjük torka támad

Falnák föl este a szobánkat

(1972?)

Kísért kudarc

Kísért szerencse

Kísért a homály minden este

A hajnal is

Hogyha szivárgott

Fénye ha teremtett világot

Talált a gond

Kínzott a kétség

Órák hogy kérdésem megértsék

Akadtam ajtóra

Szobára

A vacokom fölött födélre

És néha télre

Néha nyárra

(1972?)