ÉGÖBLE

Udu örök homloka ráncos

És zöld szakálla lefolyik lába tövéhez.

Az ég öble homályos ködnyájakat terel

És Udu vacog és Udu sír belőlük ha fáznak.

Kékszirmú lebegés sóhajos meghalásuk,

Mint amikor karcsú leánytest

Ölét megnyitja a szerelemnek...

Valami belső, mély levést takar ez a halál,

Udu örök, ifj ú és agg halála.

(1967)

A fekete papucsok nem ketyegnek,

Csak elviszik valahová az időt...

Ha szerencsénk van, a lábainkat is elviszik magukkal.

A tegnap ebédkor lerágott csontokat

Még nyalogatják a kutyák ma is,

De mi a vízcsobogásnál szeretünk heverni...

(1967)

Ágaskodó hegyek egek vizeit szopják,

Csak az ősök könnyei hullanak,

És súlyos kőkoporsók meszes csontokat majszolnak ajkaikban.

Próféta földet hozott tenyerében.

Vonagló szájjal vicsorgott a göröngyre az éhség:

Senki más csak a föld őre legyél,

Mert semmiből senki bőséget nem fakaszthat.

Ha elbuksz keselyűk osztozkodnak tetemeden.

(1967)

A falak, amelyeket magunkban építettünk

Nagyon magasak.

Mögöttük, talán, a sárga mezőkön

A búza süvegét lehúzza a bőség,

És vörös paripák legelik le

A csillagokról a dért.

(1968)

Kasza előtt,

Sarló előtt

Mindnyájan a földig hajlunk,

Csak megérjük.

Pikkelyünkön harmat csillan

Naptól kagylópénzen vettük,

Kasza előtt,

Sarló előtt

Mind meghajlunk,

Mind megrengünk.

(1967)

Rend van,

Lehulltak semmiségek,

Nincs már sem ének,

Sem kacagás...

A források jeges ostora alatt lehajlunk,

Házak kéménye lehel rá az égre,

Felhőbe bugyolált ükanyóka

Fogatlan szájával köpi a szöszt,

És fonja, fonja a mesét

A fekete csóka begyéről.

(1967)

Képek a kanyarban s a kanyaron innen...

Lila lángokban elenyészik a rizsföld,

A bábok tánca az ördög tánca,

Pléhlábukon a sarkantyú pendül,

És fakó ökrök álmosan bólogatnak

A vérvörösre festett erdők

Töviskerítése baloldaláról...

És mindent színes vonatok visznek,

De csak módjával, hogy nekünk is maradjon.

A fekete csík mérges vörösbe játszik,

A háttér vár, hintával, körhintával és Holddal.

(1969)

A dülöngő kerítést megtámasztja a csönd:

Elválasztja a kacagást a haláltól.

A libikóka hiába csapkod szárnyaival,

Nem tud a darvak nyomában

Berepülni a Nap tenyerébe...

Kenyeret rejtett a barázdába a béke...

Kellemes ősz van, kikericcsel.

Azt hiszed idenyúlik a kerítés ablakodig?

(1967 okt.15.)

Nézd a fákat:

Fénylő gyökereikkel,

Hogy szövik össze

Este a homályt.

Nem varjak károgása érleli a szemet,

És csillogó szemek könnye sem a dübörgést...

Este,

Ha rőt napunk

A föld szegélyét nyalja,

És tágult tagjaink

Megőrzik a napot,

Órák

Szürke

Felhője

Talán

Leharap a csillagokból egy darabot.

(1967)

A ritkuló fogú jegenyesor

Még majszolgatja esténként a holdat,

De mögötte az ég csírái már nem hajolnak le,

Hogy pillantásokat melengessenek leheletükkel.

(1967)

Még fénysziporkák szopták a korongot

Mely átesett a húr túlsó felére,

És kék mosoly, hová lett kék mosoly,

A hullt korongnak elcsurgott a vére...

(1968)

Már este volt s a fáradt kuglipályán

Bizonytalanul őgyöngtek a bábuk,

Lilárafagyott jégcsapok fi gyeltek

Vacogva egyre várták a csodát.

És vörös kéz takarta el a holdat,

És megdermedt a könny a kályha mellett,

S mire a köd kékes-szürkébe olvadt,

Már jégvirággá kövült a lehelet.

(1968)

Vállán fekete esti mese billeg,

Az ásó túl öreg, kopott nyele fekélyes,

És eldobott kövek valahol mind leesnek,

De akkorára a kecskerágón már túljutottunk.

(1967)

A föld mámorában

Ők nem ülnek lakodalmat;

Poharaik alján

Csírázó magvakat álmodik

Az ujjnyi iszap.

Lehet a napok

Múlásukban

Megkísértik a vágyat,

S narancsos-pazarul

Keserű borok

Mosolyognak a szürke agyagra...

Föld hóra borul,

Hó estre borul,

Virradáskor

Ide a kutyák ugatása se hallszik.

(1967)

Bennünk született meg ez a nap is,

Nem igaz, hogy a föld átka kíséri.

Az igazak álmát ki látta már?

Melyik tündér szárnyából a pihe?

Hosszú-hosszú mesemákos

És utána

Rongy gubában,

Furulyával a kezében,

Homoktenger közepében,

– Bárányfelhő száll magasan –

S ő köveknek fújja lassan.

(1970)

Érdes kéz,

Krumpli,

Énekelnek.

A fákat kicsavarta tövéből

A reggel.

Éppen az a tárna szakadt be...

Kísérik a tekintetet,

A lépéseket,

A fán a virágot.

(1971?)

Akármelyik halom

Már mintha béke volna

Apró és elveszett

A Hold a fák felett

Ágas-bogas

Kevés bokor

Körül kaszáló ömlik el

Arrébb

Gyertyánok állnak sorfalat

Alkony kúszik

Konok kis árkokon

(1971?)

Itt senki se borult a homokra,

Csak rávigyorogtak hangtalanul,

S a karavánok kolompja tovaszállott.

Valamikor talán a tengerek idejöttek,

S összefogtak földrehullott kék egeikkel,

De ma ide senki se hívja a tengert.

A perzselt üszkös sebekből por gőzölög ki,

Ellepi fojtja a látást.

Kiaszott sós tenyerével csobogó álmot

Simogat a holt tó üledéke.

(1968)

Lementek este a folyó felé,

Jegén lépteik cimbalomja pengett,

Feljöttek reggel a folyó felől,

A túlpartról elhozták a tavaszt.

(1967)

Öt domb alól,

Fekete lomb alól

Lassan kúszott föl torkához a fojtás,

S tegnap megölte.

Nérót és kecskét elhagyott már a föld,

Gyalog is eljutunk a másvilágra...

(1968)

Az intelem nekünk is szólni látszik:

A vörös bivalyon mi is lovagolni tudunk.

(1970?)

Kis kancsali pelyheket hullat el,

Kényeztet dombbal, köddel, hóhullással,

És minden este meghal egy kicsit,

Hogy örülhessünk ha föltámad újra.

(1970?)

A hegyeken túl is laknak emberek –

Mesélték elszörnyedve,

S az emberek mi voltunk.

(1970?)

A hó fehér orgonái kinyíltak,

Vas süketen kondul,

A rozsda vörösre festi a vért.

Törékeny hangok pátyolgatják az estét,

És kegyetlen fehér sugarak

Hidegében még bizonytalan

Pihékben szerez érvényt a nehézkedésnek

A föld.

(1973)

Rikoltsál kalapos,

Az este lehúzta redőnyét.

Ide derengi magát a teremtés,

Rendjeivel kitárul s összefonódik.

Derülés, erre derülés vigyoroghat,

A finom szegély a sárral összemosódott,

S mindenfelé pocsolyák csöndje motoszkál.

Estig a holnapi napot várjuk ismét, ha kivirrad,

Rikoltsál kalapos, mondd, hogy nagyon fáj a hidegség,

Csákánnyal kellene szakítani rést a melegnek,

Akkor a nap elnyúlna talán a vizekre,

S könnyesre melegítené szemeinket.

(1968)

A folyón fölfelé menő emberek

Talán kihűltek a képzeletből,

Az ő kenyérmorzsájukat nem szeretik a galambok.

A reneszánsz hidakat épített elébük,

Ők csorba kapával egyengették a halál útjait maguk között.

Álmukban a páva tolla néha még kivirágzik.

(1968)

Egész este

Trombitáltak:

Indulókat,

Érkezőket,

Egész este

Fújták őket.

Minden este

Mikor fázok,

Minden este

Citerázok,

Még akkor is

Mikor holdam

Árnyékot vet

A folyómban.

(1972?)

Amire teregetünk:

A zsinór

Két égszelet

Között

Még ring a szélben.

Bíborszín hajnalok

Kemencevörös este

Lógnak rajta

Kifestve

Terített ég alatt.

Húr

Amiből

A legszebb kor zizeg,

A dallam,

Szeptember kék szemében

A mosoly.

(1972?)

Út a vízen,

A csillogáson,

A völgyig...

A káka fonja át ködével

A lápot,

És valahogy csak leszivárog

A sóska leve

Zölden...

Mint ahogy a víz sója a tenger,

A levelek itt is kövérek.

Várja a percet,

Hogy kiperegjen a bükköny.

Tőzeges talajokon,

Fortyogó barna levesben

Készül a termés.

Kék nefeleccsel,

Sárga szemekkel

Kacsint rá a lápi saláta.

Az igazi tavasz

Mint az erekben a vér

Elér a fűzfa hegyébe;

A ködbeburkolózott hegyoldal

Fölébe kúszik.

Beborult már...

(1972?)

Emlékeink a hold kutyái,

A lemenő nap énekel nekünk,

Ha ölelünk.

Időnk is van, csizmánk sarka is koppan,

Papjaink bánatukban sajtot esznek,

Mezteleneknek

Születtünk.

Az ősökről a nóta

Elkísér ötször öt folyón is túlra

Azóta,

Ha háborúra

Kelünk emlékeinkért.

Tűzből jutott testünkről annyi másnak

Vörös palástnak.

(1970?)

Szénaboglya,

Nem a világ közepe,

Eső veri,

Villám gyújtja föl,

Szél szerteszórja...

Szénaboglya,

Fölötte megpihen

A szem.

Lépésünk alatt

Hasadjon meg a hegyoldal,

Felhőt, napot,

Árnyékot rejtsen el...

Hej ha,

Forogjon hát velünk a föld,

Hej ha!

(1970?)

Szálakon fut körül

A helytől elbolyongott

Kevés világ:

Holnapra esni fog

(1972?)

Valahol fönn a csönd legtetején

A megfogalmazás

És a kimondhatatlan

Bukfence közt

(1972?)

Asztalon óra ketyeg

Mint ár rohan idő

Nyel el maga előtt nyarat

Hidak alatt emberek mennek el

A túlméretezett

Tízparancsolat

Alatt

Emberek mennek el

Az út a földeken áthajt

Tökmagban lámpás guggol

Valahol lopott gond vackában melegszik

Az elfelejtett

(1972?)

A puszta ész határain belül

Valaki úgy lép

Mint a levél ha rezzen.

A közszemlére kitett

Hallottakat

(Milyen tiszták )

Széttépi

Az egyszerre több oldalról

Támadó zavar.

Sokszor csak alkalom:

Aligha vannak.

(1972?)

A hűvös éj fagyos reggelre virrad,

Ködöt szitál a szürke őszi tájra,

Hogy rothadó halálodat kibírjad.

Bíborba mártott tollal írt szerelmet

Már az álom sem tartogat neked,

Látod, hiába ujjongó csodálat

Aranyozta be nyáron szép szemed.

Haldokló erdőn, süppedő homályban

Ködöt párállik a nyálkás avar,

Szerteáradó erjedt illatával

Nem átölel, hanem csak eltakar.

(1971?)

Felhő honából,

Ég guzsalyából,

Fonja

Folyóra,

Hegyekre,

Tóra,

Este az alkony,

Éjjel a holdfény,

Nappal

A csöppek

Csillogó

Tánca.

És a zenéből,

Hajnali csöndből,

Összefonódva

Alkony ködével,

Fény illatával,

Éj sűrűjével,

Föld sóhajával,

Ég bíborával,

Virrad a reggel.

(1967)

Mit adsz?

Mit őrzöl?

Mit ígérsz?

Kovát?

Követ?

Kéményke füstöt?

(1971?)

Tél lesz, tudom,

Felrakta vászonára

Nagy foltokban a csendet.

A másik oldalon

Már arányokra bomlott

A képzelet egésze,

Amit még megteremtett

A gondolatnyi egylet.

Szétszedni mind,

Szét, foszlányokra tépett

Enyészet

Mögött a holt időt.

Más táj fölött

Másként jött földi jónak

Került a földnek

Került a folyónak,

Más ég alatt

Másként falt pillanat.

(1973?)

Nyár délelőtt

A sáros út fölött,

A fény, ahogy befut

Az ömlő nap,

Ahogy a földet falja...

Ágra gyümölcs,

Hogy érik...

Szerte szedett

Kertek zugában

Függő harmat

Alakul át.

(1972?)

Ágak és bogak közt

Ég lopja kékjét,

Hasonlat hasogat,

Hámlik a felhőburok.

Itt, erre mormolt,

Dorombolt

A tartalom-malom,

Rágott,

Őrölte a virágot.

Garat, torok fal,

Vitorla forog,

Folyik a liszt,

Ármánykodik a találmány,

Kenyér tengődik

Kalács kuporon.

Körül terül a zöld,

Öleli lassan,

Rakja föl a falut...

Tág birodalmában

A rongy kirázott

Humbuk humunkulusainak

Tartja hátát a buborék.

Vörös palástot öltött föl az ég,

Itt van, biztatja az időt,

Kuncsorog ordas-szürke

A völgytorokban,

Sunyít,

Hunyorog a hurok,

Hamuval hinti,

Hull-hull alább a kakas.

Alvadt vérébe feketül a vas.

(1973?)

Serceg a csönd

S ő lassan perdül,

Lehet a fények ráhajolnak,

Lehet a szemek rátapadnak,

És minden ága földre kúszik,

Az erdő fáin haja bomlott,

Füstök karjaikba emelték,

A föld kövei is szerették...

És csönd szivárgott szét a fákra,

Amikor vér csurrant nyakára.

(1970?)

Súlyos kövek zúzzák az apró magvakat

A cseppek ereje hajtja a malmot

(1970?)

Halkuló alkonyat fölött a szél se rebben

Vízmosta szurdokon szivárog a sötét

Az egész napi fény megbújik az egekben

Hogy elemeire ott hulljék újra szét

Egy ritkuló falomb fekete árnya kúszik

Mint a vér a seben elfolyik szerteszéjjel

S aláereszkedik a domb felől az útig

Fekete marokként fojtogatva az éjjel.

(1972?)

Tudományom:

Hogy a fejemen állok

És fittyet hányok a fordított nehézkedésnek.

A kiömlő tej elvész a fejem fölött,

Bivalyok úsznak lassan hátukkal az égben...

Mély, nagyon mély a tér alattam,

Többezer éves,

Már fázom is egy kicsit

Mire a fák gyökere kivirágzik.

(1967?)